Többször szóba jött az az ötlet, hogy majomlesre is el kellene menni, mert jó buli lehetne. Jövet-menet találkoztunk már majmokkal, de nem álltunk meg hosszabb időre figyelni őket. Volt bőven egyéb programunk is.
Az egyik visszajáró rokon és Gatja is mesélte, hogy ha korán kel az ember és felmegy a páviánok sziklájára, ahol éjszakázni szoktak, akkor családtagként csatlakozhatunk a napi portyához. Igencsak figyeltem, hogy ugratnak-e, mert gyanítottam, hogy a vendégszeretet majoméknál nem hagyomány. De úgy tűnt, komolyan beszélnek. Mindketten voltak már közös portyán, és ismerik a dörgést. A kurkászásig még egyszer sem jutottak el, de baleset sem volt, mert alkalmazkodtak a törzs szokásaihoz, ahogy illik. A legfontosabb szabály, hogy nem szabad a főnök szemébe nézni! Ha nem tartanak tőlünk a majmok, akkor megtűrnek. Napközben nem lehet csatlakozni hozzájuk, mert olyankor úgy tekintenek ránk, mint betolakodókra, akik elcsórják az ebédet. De ha ott vagyunk, amikor ébredeznek, együtt indulhatunk finomságok után kutatni a bozótosba. Ez érdekes kalandnak tűnt, igaz, semmit se vihettünk magunkkal, főleg nem élelmet, és még fényképezőgépet is csak saját felelősségre. Hát, bogyókon én is elvagyok, és kíváncsi voltam a kaktuszgyümölcs ízére is, de a nyers szöcske és a ganajtúró bogár nem vonzott különösképpen. Bár a francia szakács szerintem jól el tudná készíteni a szöcskét, sáskát, és úgy talán meg is enném. Nem hizlal, az biztos.
A korán kelés nem az erősségem, de úgy véltem, egyszer feláldozhatom az álmomat a páviánok kedvéért. Szinte soha nem fekszem le éjfél előtt. Itt, közös megegyezésre, 11-kor kikapcsolják az áramfejlesztőt, és sötétségbe borul a környék. Gyönyörűek az éjszakák. Mesterséges világítás nem szennyezi a csillagok fényét, a közeli tavacskából millió béka huhog, és oroszlánbőgés hallatszik a messzeségből. Amikor először hallottam a huhogást, rákérdeztem, hogy ez mi lehet. „Na mire tippelsz?” – kérdezett vissza Gatja. Nagyot nevetett a bagolytippen, és felmutatott egy magas fára. „Na, látod, ott a bagoly!”…, de amire rákérdeztem, azok valójában békák voltak. Nem csodálkoztam volna, ha a mi fülesbaglyunkra hasonlító madár kuruttyolni kezd, de megnyugtatóan leszólt mély hangon, hogy húúú-húúú.
Hajnalban gyorsan megittam egy presszókávét, és kipattyogtam a terepjáróhoz. Gatja már mindent lerendezett, bepakolta a szendvicseket, friss vizet, üdítőt, napolajat. Persze, enni, inni csak a kocsiban lehetett, nem volt szabad elárulni a „vendéglátóinknak”, hogy minket nem a bogyók és a rovarok érdekelnek. A vezetőnk indulás után kapcsolatba lépett az őrökkel, mert az egész területen valaki valamit mindig figyel. Az állatok mozgásáról tőlük lehetett információt kapni. Sajnos kiderült, hogy a mi majomtörzsünk valahova elvándorolt, nem aludtak a megszokott sziklájukon. Három páviántörzs osztozkodott a tájvédelmi területen. A mi udvariatlan vendélgátóink szelidek voltak, megtűrték az idegeneket, de ennek ellenére elszeleltek előlünk. Volt egy barátságtalan törzs is, azokat látogatás szempontjából kizártuk. A harmadik, valamivel szelidebb csapattal se lehetett együtt bóklászni, de legalább közel engedtek magukhoz. Tettünk pár kört, abban reménykedve, hogy találkozunk az eredeti bandával. Akkor láttam először struccot szabadon. Állítólag tévhit, hogy vészhelyzetkor a fejét a homokba dugja, mert akkor megfulladna. Valójában inkább kinyújtott nyakkal lefekszik, és azt hiszi, hogy bokornak álcázta magát. Ez a madár is mozdulatlan volt, de távolról sem hasonlított bokorra.
A mi majomcsapatunk tehát „elpárolgott”, de a másik szelíd törzset megtaláltuk. Nem volt nehéz, mert még nem jöttek le a sziklájukról. A főnök szavára indulnak el táplálkozni, és úgy tűnt, hogy a vezér egyáltalán nem izgult a reggeli miatt. Nagyokat ásítozott, nézelődött jobbra, balra, majd figyelőállást vett fel egy kimagasló sziklán, de indulási parancsot nem adott. A többiek lazítottak, kifeküdtek a napra, mások kurkászni kezdték egymást. A fiatalok bőszen rázták a közeli fügefa ágait, rohangáltak, cirkuszoltak. Úgy, mint nálunk a gyerekek.
Egy ideig figyeltük őket, fényképeztem, de a film ugyanaz volt, reklámok nélkül, a nap gyorsan magasra emelkedett, perzselt, és nem történt semmi. Ha a majmok nem jönnek le a szikláról, akkor annak komoly biztonsági oka van, mondta Gatja. És mi lehet a visszatartó erő a páviánok számára? Nyilván valamilyen ragadozó a közelben. A leopárd nappal meghúzza magát, de az oroszlán nem az óvatosságáról híres, nappal is legfeljebb árnyékot keres, nem búvóhelyet. A majom pedig hülye lenne tálcán kínálni magát a nagymacskának.
Ha már így alakultak a dolgok, hagytuk a páviánokat lustálkodni, és elindultunk megkeresni, kitől tartanak annyira. Nem volt túl nehéz dolgunk, a megfigyelők ismét útbaigazítottak bennünket. Néha, nagy ritkán, találkoztunk portyázó terepjáróval, de élő embert kint a szabadban egyszer sem láttam. Illetve egyszer a repülőkirándulás kezdetén, egy magas szikla tetejéről, integetett nekünk két őr. Láthatatlanok, ha nem akarnak mutatkozni. Mint a leopárd. Nem lehet könnyű dolguk az orvvadászoknak, sajnos mégis vannak.
Az útbaigazítás nyomán hamarosan nem is egy, de egy egész család oroszlán közelébe jutottunk. Nem mindennapi esemény együtt látni anyát, kölyköket, nővért és hímet. Két felnőtt nőstény testvér nevelte a kicsinyeket. Az egyik kölyke kamasz hím volt, aki már büszkén viselte pelyhedző sörényét. A király, egyben férj és apa nem sziesztázott a többiekkel. Csendben állva figyelt bennünket egy bozót mögül. Vigyázott a családjára, akik nem izgultak különösebben miattunk. Láthatóan tele volt a pocakjuk. Néhány jó falat egy konzervdobozban nem volt elég csábító a számukra. Persze, ha egyikünk netán kiszállt volna szükségből szétnézni, nem biztos, hogy vissza is jutott volna a kocsiba.
Közben elérkezett a mi ebédidőnk is, és felnyitva a terepjáró tetejét, a nagy melegben megindultunk hazafelé. Útközben még megálltunk farkasszemet nézni egy magányos bivallyal. Egy ideig tűrte a fényképezőgép kattogását, majd megvetően hátat fordított. A lomha hústömeg igen veszélyes és gyors tud lenni, ha fenyegetve érzi magát, vagy felbosszantják. Több ember halálát okozták már, mint az oroszlánok. Ebben hasonlóak a vízilovakhoz. Gatja azt tanácsolta, ha netán valami okból gyalogolni kényszerülnénk, és szembetalálkoznánk egy bivallyal, ne fussunk el egyenes irányban, mert úgyis utolér. Inkább szaladjunk egy fa körül körbe-körbe, mert nehezen veszi be a kanyart. Hát, nem tudom melyikünk bírná tovább ebben a melegben. Gyanítom, hogy nem a bivaly szédülne el előbb.
Végezvén a délelőtti programmal, Gatja megemlítette, hogy délután szabad lesz, és felajánlotta, hogy menjünk el pecázni valamelyik tóra a környéken. Kapva kaptam az ajánlaton, és Vilibent is felvillanyoztam, hogy nagy halra megyünk. A többiek repülőkirándulásra készültek a szomszéd megyei Baringo tóra flamingólesre. Az egyik rokon felajánlotta, hogy otthon marad, mert nem fértem volna fel a kis gépre, és ő tavaly már látta a madarakat. Szép volt tőle, de nem fogadhattam el. Nem kezeltek idegenként, de mégiscsak az voltam, és kényelmetlenül éreztem volna magam, ha miattam egy családtag kimarad a látványból. Egyébként is szenvedélyes horgász vagyok, és jobban izgatott, milyen halakat lehet errefelé zsákmányolni, mint a flamingók látványa.
Ebéd és a kötelező fagyi után indulhattunk horgászni. Igaz, botok nélkül, úgyhogy halászatnak is nevezhettük, mert Gatja körhálókat pakolt be, amiket külön tudomány kezelni, és egyáltalán nem volt benne gyakorlatom. Horgászbotot állítólag valaki valamikor valahol látott, de senki sem tudta, hogy merre van. Megbíztam Gabrielt, a mindenest, hogy nyomozzon horgászbotügyben. Nagy büszkén várt bennünket vissza, két bottal a kezében. Mindkettőnek hibás volt az orsója, de pótolható vagy javítható volt, mert rábukkant az egyszobányi horgászfelszerelésre is, ami még Alec apjáé volt, és csaknem feledésbe merült. Másnap szabadon garázdálkodhattam a főként tengeri horgászathoz való cuccok között, és sikerült is összehozni két fenekes és egy pergetős felszerelést. Gabriel szedett biogilisztát a biokertből, és „elcsentünk” egy darab húst is a konyhából. Kész voltam bemutatni a horgásztudományom, és nagy halak reményében másnap is kimentünk Vilibennel horgászni. Persze Gatja felügyelete mellett. Előre megmondom: kapásunk se volt, pedig ott ugráltak, csapkodtak a szebbnél szebb halacskák az orrunk előtt. Most viszont csak egy kenyérvéggel és a hálókkal voltunk felszerelve. Gatja megmutatta miként kell kezelni a hálót. Elméletben könnyű volt, a gyakorlat viszont egészen más. Mégis, amint rájöttem a megfelelő mozdulatokra, az egyensúlyra, szinte minden harmadik dobásom sikeres volt. Csendes, békés volt az idő. Biztonságos távolságban vízilovak pancsikáztak, mi meg Vilibennel módszeresen pásztáztunk a partot. Sok halat fogtunk, főként tenyérnyi sügérféléket, de mindet szabadon kellett engedni, mert Gatja szerint túl aprók voltak. Én szedtem ki a halacskákat, Viliben volt a megszabadító. Egyszer csak megjelent a kétmotoros repülő a kirándulókkal. Észrevettek bennünket, vagy éppen szándékosan jöttek mifelénk. Alec volt a pilóta, két kört tett a tó felett, majd zuhanórepülésben a víz fölé ereszkedett, olyannyira közel, hogy a gép nagy gumikerekei érintették a vízfelszínt. A halak persze fejveszetten menekültek, így nem sok esélyünk maradt a nagy fogásra. Viccből a földhöz vágtam a kalapom, és elkezdtem ugrálni rajta.
Már majdnem sötétedett, amikor Viliben legnagyobb örömére sikerült a partra húzni egy harminccentis sügérkét. Ezt már megtarthattuk, és este odaadtam a francia szakácsnak, hogy készítse el a másnapi ebédre. A vacsoránál vidáman faggattak a zsákmány felől. Bevallottam, hogy csak egy halat fogtam, de hozzátettem, hogy foghattam volna sokkal többet is, ha a repülővel nem zavarják szét az összeset. Ezért meghívtam mindenkit a halas ebédre, osztozzanak rajta, mert mást nem fognak kapni.
