Azerbajdzsán, a tűz földje

A tűz földjén a gázolaj átszámítva 35 dinárba, a benzin pedig 53 dinárba kerül. Egy zseton a bakui metróra 12 dinárnyi, a buszjegy 18. Száz kilométer taxival egy azeri manat, azaz fél euró ér. Nincs olyan négyzetkilométere az országnak, ahol ne működnének olajkutak. Minden valamire való azerinek van olajmezeje. A talaj néhol lángol a felszínre törő földgáztól, néhány mocsár vizét feketére festi a feltörő nyersolaj. A talajból kiáramló gáz összekeveri a talajvizet a földdel, és a felszínre érve böffenő sárvulkánokat alkot. A világ kevés országának van annyi természeti furcsasága, mint Azerbajdzsánnak.
Évtizedeken át a kutya se ugatta meg a Kaukázus szegény, de a szomszédjaitól jóval gazdagabb és békésebb kis dinasztiát. Egy volt a koszos, iszákos, szegény Szovjet utódállam közül. Diplomaták hébe-hóba ugyan megfordultak az országban, de inkább büntetésnek számított itt karriert építeni, mint dicsőségnek. Magyarok, de közép-kelet-európaiak még a virágzó szocializmus idején se tévedtek erre a vidékre, hogy mondjuk húsfeldolgozó üzemet létesítsenek, mint tették azt például Mongóliában. Aztán az érdekek kereke fordult egyet. Egy jó nagyot. Egyre több üzletember és politikus lepte el az országot. Amikor Magyarország 83, Szerbia 70 államban tartott fenn állandó külképviselet, akkor Azerbajdzsánnak 63 országban volt nagykövetsége. Az ok szerintem mindenki számára világos.
Azerbajdzsán ezek után került fel a világ energetikai, idővel pedig turisztikai térképére is. Kezdetben kalandorok keresték fel, később megjelentek a családos turisták is. Nem sok utazó élete álma volt eljutni Azerbajdzsánba. Sokáig az én bakancslistámon sem szerepelt. Korábban jártam a szomszédos Örményországban és Grúziában, de a harmadik és egyben leggazdagabb kaukázusi kis köztársaság sokáig szürke folt volt a térképemen. Igaz, van közvetlen légi összeköttetés a magyar és az azeri főváros között, de a jegy ára sosem fért bele a keretbe. Végül sikerült 70 euróból megjárni a kétszer 3000 kilométeres távolságot.
Azerbajdzsán államformája hivatalosan elnöki köztársaság, de mindent az Əliyev dinasztia irányít és ellenőriz. Ahogy ilyen helyeken lenni szokott: az apa az elnök (aki természetesen katonai puccsal került hatalomra), a fia pedig a miniszterelnök. Heydər Əliyev elnök reformjai, az Azəri-Çıraq-Günəşli olajmező, és a Şah Deniz-gázmező Azerbajdzsánt a leggazdagabb poszt-szovjet állammá emelték. Əliyevnek sikerült békét és stabilitást hozni az országba. Láthatóan lecsökkent a munkanélküliség, nőtt a közbiztonság, megalakultak a demokratikus állam alapvető intézményei és bíróságai, számottevően nőttek a külföldi beruházások. A nép lassan belenyugodott, hogy Azerbajdzsán elvesztette a Hegyi Karabah-régiót – az ország több mint 15 százalékát. De a korrupcióba és az el nem számolt dollár milliárdokba belebukott az idősebb Əliyev. Kiderült, hogy nyugat-európai bankok több milliárd dollár tisztára mosott korrupciós pénzt kezelnek, amellyel a rezsim politikusokat, újságírókat és lobbistákat vesz meg szerte a világban, hogy Azerbajdzsán érdekeit érvényesítsék különböző világszervezetekben, fórumokon. Ez már sok volt a népnek. Heydert fia, Ilham követte az elnöki székben. Népszerűsége éveken át 85 százalék körül mozog. Igaz, volt olyan elnökválasztás, amikor a szavazás végeredménye már a választás előtti napon nyilvánosságra került. Rengeteg olajból származó pénzt pumpált a magánszférába, amivel sokakat elkötelezett maga és politikája mellett. Számos család lett neki köszönhetően hirtelen jómódú, amit a Kaukázusban ilyen-olyan módon meghálálnak. De legalábbis nem felejtenek el. Rengetegen termelnek a hadiipar számára. Az ország bevételének 10–15 százalékát hadászatra és védelemre fordítja az Örményországgal kialakult konfliktus miatt a Hegyi Karabah körül.

Az országnak meseszép, érintetlen tájai vannak. Tengerparti, hegyvidéki, nagyvárosi, sztyeppei régiók egyaránt tarkítják a Kaukázus vonulatain lévő országot. Az UNESCO védelme alatt három kulturális helyszín van: a Qobustani 6000 sziklarajz, Baku fallal körülkerített része a Şirvanşah térrel és a Szűz-toronnyal, valamint Şəki történelmi központja. Az azeriek igyekeznek minden módon turistákat csalogatni az országba. Egyre több tartalmat kínálnak, nyugati színvonalú éttermek, szállodák is várják az ide látogató vendégeket. Az ország elindult a fejlődés útján. Gombamód épülnek a húszemeletes lakóházak és a száz méter magas felhőkarcolók. A sugárutak legalább 2×3 sávosak, elektromos meghajtású buszok végzik a fővárosi tömegközlekedést. A parkok és a sétányok különlegesen szépek, számos épületet felújítottak, vagy újat építettek a helyére. A nagyobb városok (Baku és Gandzsa) megállnák helyüket bárhol Európában. Apropó Európa: mindkét fél tisztában van a közös üzletben rejlő lehetőségekkel. Az (olcsóbb) azeri gázért cserébe, az EU állandó irodát működtet az országban, néhány év leforgása alatt Eurovíziós dalfesztivált és Európa Játékokat rendeztek itt – jóval a Boszporuszon túl, de a FIA Európa Nagydíj néven rendezett már itt Formula–1-es világbajnoki futamot is.
És akkor vissza a hétköznapi valóságba. Van a tízmilliós országnak egy jóval szegényebb rétege is. A többség. Hivatalos statisztikák szerint az országban mindössze 5 százalék a munkanélküliek aránya, amit lényegében csak az hisz el, aki nem járt Azerbajdzsán utcáin. A havi átlagbér – megint csak a statisztikák alapján – 250–300 euró körüli manat (2 manat = 1 euró), ami szintén erősen vitatható. A nyugdíj körülbelül 80 euró, ez reális összeg. Középosztály nem létezik, csak újgazdagok és szegények élnek a sok-sok milliárd köbméter földgázon és nyersolajon. A lakosság döntő többsége a muszlim vallás síita ágához tartozik. Ezekre az emberekre jellemző a magas fokú vendégszeretet. A török és az iráni médiát követik, nem dolgoznak, csak tengnek-lengnek. Nyugati felfogásban nehezen nevezhető házakban élnek. A legtöbb család gazdagsága néhány kecske vagy birka. Mindenki zsebében csörög a qapik (kepik – a manat váltópénze). Számukra ez a gazdagság jelképe. Mindig adnak-vesznek, vásárolnak, esetleg vesznek a még tőlük is szegényebbeknek egy szál cigit, mert Azerbajdzsánban darabszámra is árulják a dohányt. Azzal, hogy minden nap vásárolnak valamit, kevésbé érzik magukat szegénynek. És pont ez Əliyevék célja: azt mutatni a lakosság és a világ felé, hogy az ország minden lakosa (egyenlő mértékben) részesül az olajból és gázból befolyt dollár milliókból.
Azerbajdzsánt tartják a modern világ egyik legszennyezettebb országának. Természetesen a kultúra messze elmarad az európaitól, a mentalitásról meg ne is beszéljünk. A keleti világban kivétel nélkül minden országban adnak a városok kinézetére, tisztaságára, rendezettségére. Azerbajdzsán sem kivétel ez alól. Akkor pedig miért a legszennyezettebb ország? Azért, mert annyi nyersolaj van a talajban, amit az alatta lévő földgáz tol a felszín felé, hogy sok helyen már kibuggyan és ragacsos-büdös feketére festi a talajt és a vizeket. A földgáz pedig még valamikor réges-régen lángra lobbant, és azóta is őrzi a sztyeppét és az alatta lévő kincset. Ezért nevezik Azerbajdzsánt a tűz földjének.