Érdekes fölmérésre vállalkozott a magyarországi Nézőpont Intézet a Charta XXI Megbékélési Mozgalom megbízásából. Azt firtatta a magyarországi és az országot körülvevő államok lakosai között, mi a véleményük egymásról. Az eredményről Mráz Ágoston készített tömör összefoglaló jelentést amelyet az ő, valamint több meghívott véleményező jelenlétében a Charta XXI egy szokásos, Jean Monnet elnevezésű 61. esti rendezvényén szándékozott bemutatni, erre azonban a vesztegzár miatt nem kerülhetett sor. Megoldásként Surján László, a megbízó vezetője megküldte a tanulmányt Matuska Mártonnak, lapunk nyugdíjas újságírójának azzal a kéréssel, mondjon róla véleményt. Ez egy internetes nyilvános beszélgetésben hangzott el, amelyen a fölkérten rajta kívül részt vett Surján László és Mráz Ágosston. Az elhangzottakat közvetítette a Bonum TV és a Katolikus TV május 2-án az este kilenckor kezdődő műsorában.
Alább kivonatosan ismertetjük magát a fölmérésről készült tanulmányt, majd Matuska kommentárját. A tanulmány címe: Erősödő bizalom, néhány korláttal, alcíme A magyarok és a szomszéd népek véleménye egymásról.
A tanulmány első bekezdés néhány mondatos összefoglalónak is megfelel: „Magyarország megítélése immár Ausztriában is többségében (51 százalék) kedvező és Romániában is közel van ehhez (47 százalék) – derült ki a Nézőpont Intézet Charta XXI Megbékélési Mozgalom számára 2016 óta immár ötödik alkalommal elkészített közvélemény-kutatásából. A 2020 tavaszán készült felmérés szerint a hazai közvélemény a legtöbb szomszédos országról jó véleménnyel bír, ezek közül is kiemelkedik Ausztria (82 százalék) és Horvátország (74 százalék). Az erősödő bizalom a közép-európai együttműködés sikere.” Amint pedig a mellékelt táblázatokból megállapítható, azok kommentár nélkül tartalmazzák a – valójában örvendetesnek minősülő – eredményt. A [zárójelben] található szövegek saját beírásaink, az ugyancsak így közölt […] jelzések pedig a hosszabb-rövidebb kihagyott szövegrészekre utalnak.
A MAGYAR KÖZVÉLEMÉNY A SZOMSZÉDOS ORSZÁGOKRÓL (1. TÁBLÁZAT)
„Felmérésünkben az elmúlt évekhez hasonlóan az idén is Ausztria bizonyult a legnépszerűbb szomszédos országnak a magyar közvéleményben. A válaszadók 82 százaléka nyilatkozott úgy, hogy jó véleménnyel van Ausztriáról. [...] Ausztriát Horvátország követi a sorban. […] Összesen pedig a magyar közvélemény mintegy háromnegyede (74 százalék) van jó véleménnyel a Magyarországgal évszázadokon keresztül társországi kapcsolatban álló országról.”
Ezekről az értékelésekről a felmérések alapján készített alábbi táblázatok adatai tanúskodnak.
„Szlovéniáról (64 százalék) és Szlovákiáról (62 százalék) szintén abszolút többségben voltak a jó véleménnyel nyilatkozók, amely megfelel az elmúlt évek 60 százalék körül alakuló trendjeinek. Szerbia kapcsán már megosztottabb a magyarországi közvélemény, déli szomszédunkról a válaszadók 40 százaléka van jó véleménnyel, míg egyharmaduk kedvezőtlennel. […] A legfiatalabb (18–29 év közötti) korosztályban vannak a legnagyobb arányban jó véleménnyel Szerbiáról (49 százalék).
Az elmúlt években kirajzolódó kép szerint a magyar közvélemény a szomszédos országok közül Romániáról és Ukrajnáról van a legrosszabb véleménnyel. Ez az idén sem változott. […] [Romániáról] az évről évre kirajzolódó negatív kép mögött elsősorban a feloldatlan történelmi konfliktusok állnak, […].
Ukrajna évek óta a legnépszerűtlenebb szomszédos ország a magyar közvéleményben, a 2019-es rekordalacsony szintről (18 százalék) az idén ugyan emelkedett a keleti szomszédunkról jó véleménnyel bírók aránya, de még így is kétszer annyian nyilatkoztak kedvezőtlenül, mint kedvezően (26-52 százalék). […] Ezekben az adatokban egyértelműen megjelenik a kétoldalú kapcsolatok rossz állapota, amelynek javítása érdekében a magyar szándék ellenére a tavaly hivatalba lépett Volodimir Zelenszkij államfő – többek között a nacionalisták nyomásának engedve – sem tett értékelhető lépéseket.
A SZOMSZÉDOS ORSZÁGOK KÖZVÉLEMÉNYE MAGYARORSZÁGRÓL (2. TÁBLÁZAT)
Az idei felmérés legpozitívabb fejleménye, hogy a szomszédos országok közvéleményeiben többségben vannak a hazánkról jó véleménnyel rendelkezők, kivéve Romániát, ahol «csak» 47 százalékos a Magyarországról jó véleménnyel rendelkezők aránya. Erre Ausztriában korábbi kutatásaink során nem volt példa, 2020-ban viszont 51 százalék nyilatkozott jó véleménnyel Magyarországról, és a legfiatalabb korosztályt leszámítva minden társadalmi csoportban többségében vannak a hazánkról pozitív véleménnyel bírók. [...]
Az elmúlt évek felméréseiben az új alapokra helyezett és virágzó államközi kapcsolatok közvéleményre gyakorolt pozitív hatásaként a szomszédos országok közül Szerbiában voltak leginkább jó véleménnyel hazánkról. Az idén a jó véleménnyel rendelkezők aránya 15 százalékkal csökkent, de a szerb közvélemény háromötöde továbbra is kedvező véleménnyel bír hazánkról. Szlovákiában ezzel ellentétes irányú elmozdulás volt tapasztalható: a múlt évi 67 százalék után az idén a válaszadók 78 százaléka nyilatkozott pozitívan hazánkról. Még a legkevésbé kedvező véleménnyel rendelkező pozsonyiak 70 százaléka is kedveli Magyarországot. [...]
Horvátország és Szlovénia az a két szomszédos ország, amelyek esetében kölcsönösen pozitív képről beszélhetünk. Horvátországban hazánkról a lakosság több mint kétharmada (69 százalék) jó véleménnyel van, amely 12 százalékos növekedés az előző évhez képest. Szlovéniában a sajtó egy részének kritikus hangvétele ellenére stabil Magyarország népszerűsége, a jó véleménnyel lévők 58 százalékos és a rossz véleménnyel lévők 36 százalékos aránya nem mutat érdemi eltérést a múlt évi adatokhoz képest. [...]
A romániai közvélemény az elmúlt évekhez hasonlóan az idén is jobb véleménnyel volt Magyarországról, mint fordítva, de vélhetően az említett politikai konfliktusoknak is köszönhetően így is romlott hazánk megítélése a román közvéleményben. Míg az elmúlt két évben a romániai válaszadók abszolút többsége (57, illetve 55 százaléka) pozitív véleménnyel volt Magyarországról, addig ez az idén 47 százalékra csökkent, és szűk többségbe kerültek a kedvezőtlen véleménnyel lévők (51 százalék). [...]”
„A Nézőpont Intézet telefonos közvélemény-kutatása 2020. február 28. és március 14. között készült, Magyarországon és Ukrajnát leszámítva a Magyarországgal szomszédos országokban 1000-1000, összesen 7000 fő megkérdezésével. A minta reprezentatív a 18 évesnél idősebb lakosságra nem, kor, régió, településtípus és iskolai végzettség szerint. 1000 fős mintanagyság esetén a maximális mintavételi hiba 3,1 százalék. Az adatok százalékban értendők, összegük a kerekítés miatt eltérhet 100-tól.”
– Köszönöm a szót, és nagyok örülök, hogy egy ilyen tanulmánynak az adatait megismerhettem. Napokon át tanulmányoztam. Volt időm elgondolkodni erről az egész kérdéskörről, sőt nem is csak Magyarországra vonatkozóan, hanem úgy általában, hogy mit jelent az, hogy egy ország a szomszédaival milyen állapotot örökölt vagy alakított ki. Eszembe jutott hogy a ’90-es évek elején, amikor Jugoszlávia már nem is csak hogy széthullóban volt, hanem már nem is volt egyben, az akkori szerb nemzetiségű államfő, Slobodan Milosevics – tudjuk, hogy ki volt Milosevics, egy diktátor, aki a Nagyszerbia rémálmát ápolta és építgette –, elutazott Kínába, hogy egy nagyhatalomnak a támogatását megnyerje a politikájához. Az akkori idők Belgrádjának egyik napilapjában – a Politika címűben, a legjobb szerb napilap már a XX. század eleje óta – olvastam egy olyan kommentárt amin akkor is csodálkoztam, hogy leközölték, mert ez a lap is beállt a Milosevicset pártoló hangadók közé, tehát ebben a lapban egy nagyon okos szerb politikus – sajnos a nevét nem jegyeztem meg – ezt írta: Az Isten őrizze meg Szerbiát a távoli barátoktól és a közeli ellenségektől. Na ez elmondható a világ minden országára, többek között például a francia–német viszonyra is, és én magamban azt szűrtem le tanulságul, hogy ha mi magyarok és szerbek, magyarok és románok, és a többiek, akik körül veszik Magyarországot, ha sokáig azt a politikát folytatjuk, folytatják, ami a XX. században Trianon után kialakult, akkor az odavezet, hogy előbb vagy utóbb mindannyian eltűnünk innen és jönnek majd azok, akik minket manipulálva, egymás ellen uszítva az ő politikájuknak dolgozunk.
Van azonban erre ellenpélda is a mi szerb–magyar történelmünkben. Itt Újvidéktől nem messze légvonalban 10 km-re a Duna mellett van egy Kabol, szerbül Kovilj nevű helység, ahol a II. Világháború során, illetve annak végén iszonyatos dolgok történtek a magyarokkal. Abba most ne bocsátkozzak bele. Kevesen tudják, hogy valamikor az 1200-as években a szerb hagyományok szerint itt találkozott a szerb pravoszláv egyházat alapító pátriárka, Szent Száva és a magyar király. Így szól a történet. Hogy ez igaz történet-e azt nem tudtuk kikutatni, viszont a hagyományban az él, hogy itt találkozott a szerb pátriárka és a magyar király. Csakis II. Endrére lehet gondolni. Ez a magyar király – közli a szerb monda – megindult a frissen alakult Szerb királyi állam ellen. És a szerb király, az első koronázott szerb király – úgy is mondják szerbül, hogy Sztevan Prvovencsani, első koronázott király – elküldte a testvérét, a pátriárkát, hogy térítse el a szándékától a magyar királyt, ne támadja meg Szerbiát. És itt Kabolban találkoztak, és a pátriárka meggyőzte a magyar királyt, hogy ne menjen Szerbia ellen a hadával. És ennek örömére alapítottak egy kolostort. Ennek a kolostornak a sorsa és ez a vagy igaz vagy csak mondaként élő történet, ez szinte szimbóluma lehet a szerb–magyar viszonyoknak. De ugyanígy gondolkodhattak a XX. században a II. Világháború után a bölcs és okos német és francia államvezetők, a kancellár Adenauer és az államfő de Gaulle, akik szintén azt gondolhatták, hogy ha ők tovább folytatják azt, amit évszázadokon keresztül, hogy hol egyik támadta a másikat, hol a másik az egyiket, ha ezt folytatják, akkor a két nagyhatalomból előbb vagy utóbb vagy kis hatalom lesz, vagy el fogják egymást tüntetni. Tehát ez a szomszédokkal való viszony ez döntő lehet az ország, a nemzet létére is. És a XX. században nekünk magyarországi vagy magyar nemzetiségű embereknek minden adottságunk megvolt, és a szomszédos államoknak is minden adottsága megvolt, hogy gyűlöljük egymást. A Trianoni békeszerződés olyan helyzetet teremtett, hogy az utódállamok, amit elörököltek, vagy elraboltak Magyarországtól azok féltették, hogy vissza fogják majd valahogy követelni tőlük – mint ahogy követeltük is a két háború között, ugye a Horthy-kormány (rendszer) szerzett is vissza belőle. No most ez az újabb szerzés vagy visszaszerzés újabb okot adott arra, hogy a II. Világháború után vagy alatt már újra fölerősödött az a helyzet, az a pozíció, hogy egymástól féltsük vagy az elveszített vagy a rabolt, vagy a szerzett területeket.
Tehát nagyon nehéz volt elképzelni azt – hogy rátérjek a mai helyzetre –, hogy Szerbia és Magyarország között végül is ma nem az a helyzet, ami Magyarország és Románia vagy Ukrajna között, hanem én szinte nem akartam hinni a fülemnek, amikor először hallottam azt Budapestről és Belgrádból, hogy a világtörténelem, illetve a két állam, illetve a két nemzet kapcsolatában soha olyan jó nem volt a viszony, mint amilyen a 2010-es évek közepe tájától kezdett kialakulni. Figyeltem és csakugyan rájöttem arra, hogy valami itt egy nagyon nagy változást történt.
Hát mégis, csak megtörtént az, hogy mondjuk a szerb államfő vagy akkor még kormányfő, a mostani államfő elment Szabadkára és kifejezte együttérzését a magyaroknak amiatt, ami a II. Világháború végén vagy a békeévek elején történt. El mert menni a szerb kormányfő, államfő a magyarokhoz Szabadkára, hogy fejet hajtson azok előtt, azoknak az áldozatoknak az emlékműve előtt, akik ’44 végén ’45 elején a titói fölszabadítás során ártatlanul áldozatul estek.
Nos folytathatnám a javulásnak a jeleit, hogy hát mégiscsak alakult egy közös akadémiai bizottság, amelyiknek az lett a feladata, hogy ezeket a konfliktusokat, amelyek elég gyorsan egymás után lezajlottak – ’42-ben volt az első délvidéki razzia, majd ’44 végén kezdődött második délvidéki razzia –, irtottuk egymást. Tűzzel-vassal. És odajutottunk, hogy Csurog községben a szerb és a magyar államfő kezet nyújtott egymásnak és hát jelét adták annak, hogy meg kell békülnünk. Azzal, hogy közösen avattak egy emlékművet a ’42-es razzia áldozatainak, akik főleg szerbek és zsidók és más – cigányok is például – estek áldozatul az első razzia idején, és a második razzia idején, akkor viszont Csurogon főleg ugye velünk, és általában az országban főleg a németekkel történt valami hasonló. Hát a gyűlölet, az, többek között azt okozta, hogy a németek szinte teljesen eltűntek Szerbiából. Ma már csak mutatóban van néhány százalék. Mi magyarok ezt megúsztuk azzal, hogy néhány 10 ezer emberünket ártatlanul kivégeztek, no de innen, ebből a pozícióból óriási utat kellett megtenni mind a két államnak, mind a két nemzetnek, hogy Belgrádban is meg Budapesten is azt mondják, amit mondanak, és amit nemcsak mondanak, hanem tapasztaljuk is. No de ehhez, hogy ez így történjék, ehhez kellett, hogy a két államnak a helyzete is megváltozzék, és ebből én azt látom, hogy Szerbia helyzete most sokkal, de sokkal rosszabb, mint Magyarországé, és ezt a helyzetet nem más okozta, mint maga Szerbia. Hát azt is hozzáfűzhetem, hogy az, ami Trianonban történt, azt is nagyon nagy részben mi magunk magyarok okoztuk azzal, hogy mondjuk a XX. század első évtizede és a másodiknak a kezdete szintén egy olyan magyar parlamentnek a tevékenysége közepette zajlott, hogy az ellenzék ugyanúgy viselkedett mint most.
Mi, magyarok sem tudtunk egységesen fellépni (Surján L. közbeszólása: hogy azért egy kicsit túlzás) mondjuk annyiban túlzás, hogy a parlamentben egyelőre nem vonultatták be a rendőrséget, vagy nem is tudom a katonaságot, mint amit itt Tisza Pista csinált annak idején. Hála Istennek, hogy a mostani magyar kormányban van annyi bölcsesség, hogy ilyesmit azért csak nem fog megtenni. Az ellenzék viselkedik, ahogy viselkedik, viszont az, hogy most már 2010 óta ez a kormány mégiscsak kétharmados többséggel tudja az országot irányítani, és ahogy tapasztaljuk – mondjuk a magyar–szerb viszonyon keresztül is –, mégiscsak azt látjuk, hogy az, amit Budapestről irányítanak, és ezt Belgrádból elfogadják, tulajdonképpen a szomszéd államoknak a dolga, hogy iparkodjanak egymással jóba lenni, mert nemcsak Szerbia és az egykori Jugoszlávia került veszélybe, hanem az egész Kelet-Európa. Hát nem véletlen az, hogy össze kell fognunk a visegrádi négyekkel, hogy valamiképpen jelét adjuk annak, hogy a sorsunk, amit a nagyhatalmak váltottak ki és mi botorul elfogadtuk az ő erőszakos politikájukat, hogy azt mi nem tűrhetjük el. Hisz azért örülök annak, hogy ha nézzük azt, hogy hogyan vélekedünk mi, magyarok a szomszédainkról s a szomszédaink mirólunk, egészen meglepő, hogy milyen jó a helyzet. Annak ellenére, hogy van kivétel is. Azt is mondhatom, hogy az én véleményem szerint az, ami Ukrajnában a magyarokkal történik, még jórészt annak a következménye, hogy Ukrajnának iszonyatos gondja van az orosz kisebbségével. És ha már a kisebbséget úgy kezelik, mint az oroszokat – annak megvan a külön oka –, és nem tudnak kivételt tenni a más kisebbségekkel. Ez Ukrajna nemzetközi helyzetét is gyalázatosan lerontja, de hát Oroszországét is rontja, mégiscsak erőszak történt ott, ezt el kell ismernünk. Hiába csúnya az összehasonlítás, de azt kell mondani, hogy ezt csinálta a Szovjetunió Hitlerrel együtt, amikor Lengyelországot megosztották. Erőszakosan bementek, és tehették. Tulajdonképpen a nemzetközi jog kevés ahhoz, hogy a két állam azt betartva de a nagyhatalmak által kivételezettek – ők úgy gondolták, hogy nekik mindent szabad, Oroszország úgy gondolta, hogy ők bemehetnek Ukrajnába, s ott azt mondják, hogy ez a rész a miénk. Ugyanezt csinálta Sztálin és Hitler.
Mi a különbség? Idegen területre bemenni hadsereggel. És azért mondom, hogy a nemzetközi jog úgy kezeli a nagyhatalmakat, hogy ez nem írott jog, viszont a joggyakorlat ez. Ki mondta akkor Hitlernek vagy Sztálinnak, hogy ez mihez fog vezetni? Nem akadt olyan ember. Ma én azt tapasztalom, hogy a viszonylag kis Magyarország megmondja a véleményét akkor is, hogy ha az nemzetközileg olyan visszhangot vált ki, amit tapasztalunk, hogy mi minden gyalázatos hazugságot terjesztenek rólunk. Nem igaz az, amit mondanak. Most megint egy hitleri politikával hasonlítom össze. Göbbels fogalmazta meg – azt hiszem először – azt, hogy a hazugságot, ha sokáig ismertetik, akkor azt nagyon sokan elhiszik. No de ha valaki ismeri a római állam történetét, ott is voltak olyan császárok és uralkodók, akik ugyanezzel a politikával tették tönkre a Római Birodalmat. Hazudoztak, azért, mert a császárnak kellett udvarolni. Tehát a hazugság és az erkölcs hiánya – tehát a hazugság megléte és az erkölcs hiánya – az a nagyon nagy baj, ami az államok és a szomszédok közötti viszonyt rontja. És a kapzsiság. A kapzsiság a világban, az én megítélésem szerint – a haszonszerzési korlátlan vagy határtalan nagy vágy – az, ami tönkreteszi a világot. Azt hiszem, a 2008-as esztendőben a kecskeméti lapok – nem tudom, hogy hány könyvet, kettő nekem megvan – kiadtak egy sorozatot. Okos magyarokkal megíratták, mit gondolnak, hogy hova jutunk mi a harmadik évezredben. És meglepő módon olyan emberek is arról beszéltek, arról írtak, hogy az erkölcs, az lenne nagyon fontos, hogy uralkodjék. És mivel mi az erkölcsöt, mint Isten-hívő emberek egy kicsit mindig összekötjük a mi hitünkkel, és most, ahogy világméretű támadás indult a mi hitünk ellen – valamikor hadakoztunk a muzulmánokkal, részben most is folyik egy ilyen iszonyatos harc, de ebbe most ne mélyedjünk bele. Viszont az, hogy a Krisztus-hívő emberek ellen globális támadás folyik azt tapasztaljuk. Na most az Isten-hit elleni mindenféle küzdelem az erkölcs rombolásával jár együtt. „Mert, ugye, akinek nincs Istene – mondja ezt egy magyar nóta – embernek se számít.” Tehát erkölcse nincsen tulajdonképpen. Ez a gondolat vagy ez a mondat fejezi ki azt, ami a világ legnagyobb baja ma, és ami rontja a szomszédos államok közötti viszonyt. Ha hiányzik az erkölcs, akkor hiába erőlködünk, azt mi nem tudjuk építeni. És az, ami most Budapestről – ahogy én érzem – kiáramlik, és korábban is áramlott, akár az ukránokkal, akár az osztrákokkal vagy a horvátokkal szemben, akikkel majdnem ezer éven keresztül társországnak számítottunk, és Ausztriával is majdnem ötszáz évig együtt éltünk, mint államok, hogy ha mi nem tudunk együtt politizálni, vagy a szlovákokkal, ukránokkal, akik a magyar állam kezdete óta nem is tagállamként, hanem csak népként az országban éltek, de megmaradtak, ha mi nem tudunk együtt élni, az mindannyiunknak nagy baja. Mindannyiunk eddigi megmaradásának az oka csakis az lehetett, hogy a magyar uralkodó, akár a horvát népet, akár a szlovákot vagy a románt, nem idegennek tekintette. Az ország határain belül voltak, pontosan ugyan olyan állampolgárok, akikből akár magyar főpapok is lehettek – mint ahogy volt rá példa, nem is egy, és uralkodók is kerültek ki azokból a kisebbségekből, amelyek Magyarország határán belül voltak. Erkölcsösen viselkedni néha nagyon nehéz, nagyon sokszor az erkölcsös embernek az életébe kerül – láthatjuk ezt magán Krisztuson, ő volt az erkölcsnek a szimbóluma szinte – és mi, emberek keresztre feszítettük. Ezt vehetjük akár szimbólumnak is. Viszont ha nem térünk vissza az olyan gondolkodáshoz, hogy nem a pénz utáni vágy és nem az uralkodás utáni vágy a fontos, mert ha az uralja az eszünket, akkor az oda vezet, ahova most – ahogy én látom –, rohamosan, gyorsvonat sebességével rohan a világ. Ha csak azt vesszük figyelembe például, hogy nem tudjuk leküzdeni a jólétnek azokat az előnyeit, amelyek abból adódtak, hogy kiraboltuk a természetet és azt hittük, uralkodunk a természet felett, akár az élelmiszer termelésé re vagy a kőolaj használatára gondolunk.
Nekünk a gondolkodásunkon kell változtatni úgy, ahogyan a mostani magyar kormány változtatott Magyarország magatartásán, ahhoz képest is, ami a két háború között irányította a magyar politikát.
