Kereken 20 esztendeje írtam e fenti címmel Drezdáról, e jobb sorsra érdemes Elba menti város kálváriájáról, a II. világégés és az összes eddigi háború egyik legborzalmasabb fejezetének színhelyéről. Ma kereken 80 esztendeje, hogy krematóriummá változtatták az „Elba Firenzéjeként” emlegetett, barokk műemlékekben (is) gazdag szászországi várost.
Soha korábban nem dobtak le annyi bombát két éjszaka alatt, mint 1945. február 13-án és 14-én Drezdára. Hivatalos adatok szerint az első hullámban 2659 tonna robbanó- és gyújtóbombát dobtak le a városra. Az első este, a február 13-án 22 óra 13 perckor kezdődött szőnyegbombázásban 244 brit Lancaster vett részt. A belváros háromszor öt kilométeres nagyságú, legsűrűbben lakott kerületeit és a leghíresebb épületeket vették célba. Az emberek hiába menekültek az óvóhelyekre, amelyekből egyébként is kevés volt, az összpontosított támadás mindent lángba borított. Három órával később, amikor a túlélők előmerészkedtek, egy újabb, immár 529 bombázóból álló hullám zúdult a városra.
A rémálom ezzel nem ért véget. Február 14-én délben 316 amerikai B–17-es repülő erőd további 771 tonna bombát szórt le a lángoló pokollá változott városra. Nyomukban a háború történetének legnagyobb tűzvihara keletkezett. A fáklyaként lángoló emberek az Elbába vetették magukat, ahol testük tovább égett. „Drezda egyetlen lángtengerré változott. És ez a láng elnyelt minden szerves anyagot, mindent, ami csak éghető volt” – emlékszik vissza Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd c. regényében.
A város 8 napig égett. A lángok fénye még 300 kilométerről is látható volt. Egyes kerületek oly hevesen izzottak, hogy az óvóhelyeket csak hetekkel később lehetett megközelíteni. „Drezda most olyan volt, mint a Hold: semmi egyéb, csak ásványi anyagok” – sommáz Vonnegut.
Az áldozatok számát illetően ma is csak becslések vannak. Részben azért, mert a náci propagandagépezet felnagyította az önmagában is szörnyű pusztítás mértékét, a másik oldal pedig nem igyekezett dicsekedni. Bizonyíthatóan legkevesebb 25 ezer ember veszett oda, más becslések e számot ennél jóval nagyobbra teszik. Legvalószínűbbnek a 135 ezer tűnik lévén a városban – melynek semmilyen ipari, stratégiai és katonai jelentősége sem volt – akkortájt több mint egymillióan (közülük félmillió sziléziai menekült) zsúfolódtak össze. A város szívének mintegy hat négyzetkilométernyi területén az épületek 90 százaléka megsemmisült, súlyosan károsodtak az egyedülállóan szép barokk épületek, a Zwinger, a Semperoper, a fejedelmi kastély és a Frauenkirche is, amely a bombázások utáni második napon omlott össze.
Drezda elpusztítása tipikus retorzió volt, bosszú a korábbi náci bombázásokért, amelyek során a Luftwaffe csak Londonban 12 ezer ember halálát okozta és porig rombolta Coventry központját. A szövetségesek már 1945 februárjának elején, még Churchill, Roosevelt és Sztálin február 4-e és 11-e között tartott jaltai csúcstalálkozója előtt döntöttek, hogy porrá zúzzák Drezdát, de a végrehajtást a felhős idő másfél hétre elodázta. Módszeresen kitervelt és végrehajtott akció volt: még a szél irányát és erejét is számításba vették, hogy a tűz minél nagyobb pusztítást végezzen.
Az „akció” megdöbbentő abban is, hogy a háború után az officiális történelem erről évtizedekig mélyen hallgatott, mintha a széplelkek attól tartottak volna, valaki majdan azt merészeli gondolni, hogy ez az egész nem is volt éppen kirakatba kívánkozóan nagyszerű. Sokatmondók Ira C. Eaker amerikai tábornok szavai: „Soha sem szabad megengednünk, hogy napvilágra kerüljön, hogy ennek a háborúnak a története során stratégiai okokból a polgári lakosságot bombáztuk.” E szavak extra szépséghibája, hogy e tömegmészárlás teljességében nélkülözi a „stratégiai okokat”. A német ellenállás akkor már csak elméletben létezett. A harcok kimenetele már rég nem volt kérdéses, ráadásul Drezda kiépített légvédelem nélkül teljesen védtelen volt...
Szavakkal és számokkal csaknem lehetetlen leírni ezt a poklot... miként Hirosima, Hamburg, Varsó, Dachau, Auschwitz... és sok más helyszín apokalipszisét. Ha egyáltalán van erkölcsi tanulságuk, legfeljebb egy lehet. Nevezetesen, hogy – bár állandóan a jófiúk és rossz fiúk sztereotípiáját sulykolják belénk (hogy előbbiek a legyőzött utóbbiak gaztettei mögé rejthessék bűneiket) – a háborúban, az esztelenség netovábbjában egyszerűen nincsenek pozitív hősök. Kivéve azokat, akik megtagadják a benne való részvételt... és akiket ezért a népeket egymásnak ugrasztó, a tömeggyilkolás eszközeit és módszereit szorgosan fejlesztő, a gyilkolásra papi áldással felhatalmazó vezérek gyávának és árulónak nevezve rendszerint tömlöcbe vetnek és lelövetnek.
