A 93 éves Robert Mugabe az 1980-as tényleges függetlenné válás óta irányította folyamatosan a volt brit gyarmat Zimbabwét. Előbb kormányfőként, néhány év elteltével meg államfőként. Múlt szerda óta azonban már nem vezetheti tovább a délkelet-afrikai országot, mert a hadsereg házi őrizetbe helyezte, kedden este pedig a tisztségéről is lemondott.
Zimbabwéban jelenleg örül a nép a hatalomváltásnak, és ünnepli az ebben döntő szerepet játszó hadsereget, de... (Fotó: Beta/AP)
De nemcsak ő került bajba, hanem a köreihez tartozók is, akiket a katonai vezetés „gazdasági és szociális szenvedést okozó bűnözők”-nek bélyegzett, és hajszát indított ellenük. Az elnök feleségének, az 52 éves Grace Mugabénak is vissza kell vonulnia, nem kaphatja meg férje tisztségét, pedig arra pályázott.
A pénzszórásáról és fényűző bevásárló körútjairól elhíresült asszony hajadonként még gépírónőként dolgozott az államfői hivatalban. Azóta, hogy 1996-ban first ladyvé lépett elő, fokozatosan építette ki hatalmát. A férje által vezetett ZANU-PF kormánypártban is jelentős befolyásra tett szert.
Mindhiába, mindkettőjüket megbuktatták, múlt vasárnap a pártból is kipenderítették őket. Mugabe helyét a nemrég menesztett alelnök, a „Krokodil” becenéven is ismert, 75 éves Emmerson Mnangagwa vette át a ZANU-PF élén. És ő az új államfő is.
A kezdetben sikeres és elfogadott Mugabe az 1990-es évektől zsarnokká nőtte ki magát. Diktatórikus rezsimje segítségével és választási csalásokkal sikerült ugyan fenntartania a hatalmát, de az egykor virágzó Zimbabwe közben egy korrupt, elszegényedett és éhező országgá vált, ahol a gazdaság romokban, csaknem 95 százalékos a munkanélküliség, és teljes a bizonytalanság. Káosz fenyeget.
Alighanem ettől szeretné megóvni a hadsereg Zimbabwét. Ebben a szomszédos államok is érdekeltek, mindenekelőtt a Dél-afrikai Köztársaság, amely a térség meghatározó hatalma. A régióba és Afrikába mind több pénzt befektető Kína sem szeretne felfordulást, ezért beleegyezett Mugabe elmozdításába, jóllehet korábban mindig is támogatta.
A hadsereg ugyan tagadja, mégis egyértelmű, hogy puccs történt. A főtisztek köntörfalazása ellenére a külvilág legalábbis annak tartja a történteket.
A hatalom megszerzésének ez a formája egyáltalán nem ritka Afrikában. Talán azért nem, mert a kontinens országainak többségében adva vannak a szükséges feltételek ehhez. Így például az uralkodó elit túlhatalmával szembeszállni képes erős hadsereg vagy épp a vagyoni egyenlőtlenségek okozta súlyos társadalmi feszültségek.
Csak az elmúlt bő két évben fél tucatszor kíséreltek meg puccsot végrehajtani a földrészen. Az 54 független afrikai állam közül az utóbbi néhány évtizedben csaknem 37-ben próbálkozott már a hadsereg a hatalom megszerzésével, többnyire sikerrel. A XX. század dereka óta legalább 200 sikeres és sikertelen puccskísérlet zajlott le. Abban a reményben, hogy a katonák által a hatalom csúcsára emelt személyek majd jobban teljesítenek, mint elődeik.
Idővel azonban rendre kiderült, hogy a feltételezés téves volt. Az új vezetők nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Olykor azért, mert teljhatalmuk birtokában túlságosan vadul vagy (esetenként) őrültek módjára viselkedtek, esetleg (súlyos személyiséghibáik miatt) rengeteg törvénytelenséget, bűncselekményt és gonoszságot követtek el.
A sajátos vezetőváltás figyelemre méltó teljesítmény egy olyan kontinensen, ahol a legtöbb ország csak az 1960-as évektől kezdődően szabadult meg a gyarmatosítók uralmától. Jó néhány államban ráadásul már többször is a hadsereg vette át (bizonyos időre) az irányítást. Sokszor külföldi támogatással vagy ösztönzésre buktatták meg a fő hatalom birtokosát.
Egy tucat országban már a függetlenség elnyerése utáni első öt évben erőszakos hatalomátvételre került sor. A rekordot a nyugat-afrikai Burkina Faso tartja: a kis államban tíz puccs is történt, többségük az 1980-as években.
A katonák akciói gyakran rendkívül véres események sorát indították el. Több helyen belháborúk is kialakultak, amelyekbe a hadsereg mellett gyakran rivális törzsek is bekapcsolódtak. Ilyen esetekben rengeteg civil vesztette életét.
Előfordult persze az is, hogy a puccs „csak” egy, esetleg néhány „megunt” politikai vezető halálával végződött. Az elmúlt évtizedekben 30 államfő és miniszterelnök vesztette életét ilyen körülmények között. (Mugabe ebből a szempontból olcsón megúszta: életben hagyták, biztonságát is szavatolják, összeharácsolt vagyonát is megtarthatja, ráadásul utcai vérontás sem történt.)
A hatalmat megkaparintó katonaság szinte mindig azt ígéri, hogy a helyzet rendezése után gyorsan visszaadja az irányítást a civil politikusoknak. A rendezés azonban időnként elhúzódik. Persze az is előfordult már, hogy a hadsereg nagyon megszerette a kormányzást, s ezért évekig halogatta ígérete teljesítését.
A gyarmati uralom megszűnte – 1960 októbere – óta Nigériát például hosszabb ideig irányította a hadsereg, mint a civil politikusok. Afrika egyik legnagyobb és legnépesebb államában 1966 és 1999 között kilenc puccsot és ellenpuccsot jegyeztek fel. Ebben az időszakban – négy év kivételével – szinte folyamatosan a hadsereg uralta és tartotta rettegésben Nigériát.
A földrészen mindössze három ország akad, ahol egyetlen puccskísérlet sem járt sikerrel: Kamerun, Kenya és Marokkó.
