Bő egy éve a fehérek tulajdonát képező hatalmas mezőgazdasági földterületek eltulajdonítását s a feketéknek történő átadását javasolta Jacob Zuma dél-afrikai elnök, azzal érvelve, hogy az intézkedéssel a társadalmi egyenlőtlenségeket csökkentené. Ezzel óriási riadalmat és felháborodást váltott ki a még az országban maradt 4,49 millió fehér bőrű állampolgár, mindenekelőtt pedig az érintettek körében.
A farmerek erre azt válaszolták, hogy hadüzenetnek tekintik, ha a kormány megkezdi a földek (kilátásba helyezett, kárpótlás nélküli) kisajátítását. A fehér gazdálkodók nem tréfáltak, a fenyegetést nagyon komolyan gondolják. Különösen azért, mert már láttak ilyet. Az ezredfordulón a szomszédos Zimbabwe (akkori) teljhatalmú ura, Robert Mugabe már megcsinálta ezt a „saját” országában. Más kérdés, hogy az intézkedéssel óriási hibát követett el, mivel a bennszülötteknek szétosztott parcellákat – szaktudás és hozzáértés híján – azóta sem műveli senki megfelelően. A kisemmizettek többsége elmenekült, akik mégis maradtak, nem tehetnek semmit. Emiatt minden ebek harmincadjára jutott a fehérek vezette, egykor virágzó gazdaságokban.
Az 56,5 milliós népességű Dél-afrikai Köztársaságban élő fehér farmerek egyébként sem kedvelik a hatalmat. Sőt egyre elégedetlenebbek azzal, ahogyan a rendőrség a közösségük elleni bűncselekményeket kezeli.
Az 1994 és 2014 közötti időszakban évente átlagban 62 fehér gazdát öltek meg, vagyis rettenetesen sokat. (A gyanú szerint az esetek többségében feketék voltak az elkövetők.) Legalább ekkora gond, hogy a hatóságok sok esetben nem találják meg a tettes(eke)t, vagy nem is igyekeznek kézre keríteni senkit.
Lehet, hogy a példátlan erőszakhullám nem nyugtalanította a 2009-ben hatalomra került s azóta egyszer újraválasztott Zumát. A vérengzések talán bele is illettek a politikájába, amely az utóbbi időben az érintettek kirablására, anyagi ellehetetlenítésére irányult.
Ha a gyilkosságok nem is, az égető társadalmi különbségek (a lakosság 80 százaléka szegénységben él), a hatalmas munkanélküliség (hivatalosan 28 százalékos, valójában sokkal magasabb), valamint a saját korrupciós, (adó)csalási és pénzmosási ügyei (amelyekből csaknem 783 esetben kezdeményeztek ellene vizsgálatot, s több még nem ért véget) azért ráébreszthették volna, hogy valami nincs rendben. Sem a saját háza táján, sem az országban.
Pártjában, a régóta kormányzó Afrikai Nemzeti Kongresszusban (ANC) ezért már tavaly morgolódni kezdtek. A vezetőségi tagok többsége akkor még megvédte a botrányos nőügyeiről is elhíresült főnököt.
Korábban az ANC képviselői álltak mellé a parlamentben, ahol az ellenzék nyolcszor nyújtott be ellene bizalmatlansági indítványt. Mindig eredménytelenül. Az államfőnek nyújtott támogatással az ANC a pártegységet is demonstrálni akarta.
A türelem végül mégis elfogyott vele szemben, hiába számított – a befolyásos és harcias zulu törzsből érkezett – karizmatikus vezetőnek. A múlt héten az ANC megbuktatta a 75 éves vezetőt, aki sokáig azért is érinthetetlen volt, mert a fehérek által 1994-ig működtetett – faji megkülönböztetésen alapuló – apartheid rendszer ellen harcolt. Helyzete főként azért vált tarthatatlanná, mert szinte mindenki őt tartja felelősnek a gazdaság katasztrófájáért.
Úgy járt, mint a 94 éves Mugabe, akitől a fehér gazdálkodók kifosztását akarta lemásolni. Igaz, a zimbabwei exelnök (kiskirályként) 37 évig vezette az országát (a pusztulásba), s a tavalyi trónfosztásában nemcsak néhány bizalmasa vett részt, hanem több főtiszt is.
Még nem tudni, hogy a személycsere után mi lesz Zuma sorsa, aki majdnem kilenc évig állt az ország és a kormány élén. Hivatali utódját, a múlt csütörtökön beiktatott Cyril Ramaphosát ez nem is igazán érdekli. Párttársaként, volt alelnökeként és az ANC vezetőjeként ő volt ugyanis egyik főszervezője Zuma megbuktatásának.
A történtek után a győztes azonban aligha dőlhet hátra nyugodtan az államfői székben; lesz épp elég dolga a jövő évi választásig, amelyet meg szeretne nyerni. A legégetőbb feladata mégis az ország talpra állítása, amihez már elkészítette a terveket.
Hazája régóta súlyos gazdasági és társadalmi gondokkal küszködik, virágzik a korrupció és a bűnözés. Sok fekete elsősorban mégis azt tartja elfogadhatatlannak, hogy továbbra is létbizonytalanságban él, napról napra tengődik.
Panaszaik megalapozottak, hiszen a javak 90–95 százalékát a lakosság 10 százaléka birtokolja. A szűk csoport tagja a 65 éves Ramaphosa is, aki nagyon gazdagnak számít. (Üzletemberként teremtett magánvagyonát 450 millió dollárra becsülik.)
Mindazonáltal a társadalmi egyenlőtlenségeket is felszámolná. Állítólag részben úgy, hogy az állam kárpótlás nélkül elvenné a (fehér) nagybirtokosok földjét, vagyis tolvajként viselkedve kirabolná őket. (Persze csakis azért, hogy a területeket a „rászorulók” között ossza fel.) Ha ezt valóban megteszi, sárba tiporja pártja egyik vezérelvét, amely a mindenkire érvényes demokráciát és a joguralmat hirdeti.
