A magyar rendszerváltás legtehetségesebb és hatalomtechnikailag legsikeresebb politikusa a múlt szombaton a romániai Tusnádfürdőn előadta jövőképét a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen. A miniszterelnöki vízió három alappillére a munkaalapú állam kiépítése a liberális demokrácia felszámolásával; a nemzet sikeressé tétele mint az államszervező munka központi célja (szingapúri, kínai, indiai, orosz és török mintára); valamint az első két célnak az útjában álló akadályok ellen folytatott „rengeteg csata”, a bel- és külföldi ellenséggel történő leszámolás, beleértve a „nemes bosszút” mint a jó megérdemelt győzelmét a rossz felett.
Orbán Viktor magvas beszédének elemzése sokkal nagyobb figyelmet érdemel, mint amire itt időnk és terünk van. A felszínes kritikákat meghagyjuk a magyar ellenzéki pártoknak, valamint a külföldi sajtószerveknek, amelyek közül az egyik legismertebb, a ma már csak internetes kiadásban élő Newsweek arcátlanul „Magyarország Mussolinijának” nevezte a miniszterelnököt a „munkaalapú állam” olasz eszméjének felmelegítése kapcsán. Még szép, hogy nem idézte az auschwitzi jelszót: „Arbeit macht frei”.
Nem bocsátkozunk a beszéd félreértelmezett idézeteinek, logikai ellentmondásainak és elméleti tévedéseinek részletezésébe, csak a határon túli magyarokra leselkedő víziós veszélyekre, valamint a felsorolt sikernemzetek valóságára mutatunk rá – fordított sorrendben. Ki-ki maga döntse el, hogy ezt tartja-e egyéni és nemzetálmai paradicsomának.
Szingapúr egy autokrata rendőrállam a lakosság számához képest legmagasabb arányú kivégzésekkel és hatalmi botozással. Saját műholdvevőt tartani tilos – Duna TV kitiltva! Minden 5 személynél nagyobb gyülekezéshez előzetes rendőrségi engedély kell. A függetlenség óta (1959) egyetlenegy pártnak volt szabad győznie a „szabad választásokon”. A lakosság 40 százaléka külföldi születésű – az összes többi „sikerállamból” menekülnek a jobb életre vágyó tömegek.
Indiában félmilliárd ember napi 250 forintnál kevesebből tengeti életét, 2,5 százaléknak van autója, 9 százaléknak telefonja. Kínában évente több ezer embert végeznek ki, a mélyszegénység aránya a magyarországinak a százötvenszerese. Az egyik városból a másikba költözéshez hatósági engedély szükséges, szabad véleménynyilvánítás nincs. A sikeres gyárak munkásai rabszolgasorban élnek.
Törökország 18 százalékos kurd kisebbsége semmilyen jogot nem élvez, sőt nyelvük nyilvános használatáért börtönbüntetés jár. Az állam nem ismeri el népirtásnak a modern történelem második legnagyobb holokausztjának tartott örményellenes genocídiumot. A szekuláris állam helyét egyre inkább az iszlamizáció váltja fel: az elmúlt 12 évben majd húszezer dzsámi épült állami pénzen.
Oroszország roppant területe és természeti kincsei – akárcsak India és Kína lakossága – eleve értelmetlenné teszi az összehasonlítást. Az irányítás egyetlen ember és az őt szó nélkül kiszolgáló csatlósok kezében összpontosul (ettől akár sikeresnek is láthatják azok, akik ilyesmire vágynak). A hatalom újságírókat gyilkoltat, békés rockzenekart száműz a gulágba, és véres irtóhadjáratokat folytat etnikai kisebbségek ellen. Az a külföldi, aki Moszkván, Szentpéterváron meg Szocsin kívül is látta Oroszországot, pontosan érzékelhette a sokarcú nyomort, eltompultságot és kilátástalanságot. Az orosz „csoda” ugyanis néhány tucat milliárdost termelt csak ki, akik – vezérükkel együtt – a gyűlölt és hanyatló Nyugaton tartják pénzüket meg családjukat, saját népüket pedig mélységesen megvetik.
Végül a legfontosabb, a külföldi magyarokat testközelből fenyegető tétel. A miniszterelnök parlamenti vizsgálat alá vonandó idegen ügynökökként bélyegezte meg a külföldi forrásokból (is) finanszírozott civil szervezeteket. Ez bizony a húsunkba vág! Mert mi történne, ha Románia, Szerbia, Szlovákia és Ukrajna – amelyekkel pontosan az a legnagyobb bajunk, hogy kizárólagos nemzeti eszme köré szervezik államukat – ugyanezt tennék velünk!? Hogyan egyezik ez azzal az új magyar társadalmi szervezőelvvel, amely szerint „amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd azt másokkal”!?
Ezek után nem gondolhatunk másra, mint arra, hogy Orbán Viktornak nem volt ideje elolvasni a beszédet, mielőtt elmondta volna. Mert ő annál sokkal jobb politikusként volt eddig ismert, mintsem hogy ilyen „csodákat” kínáljon nemzetének jövőképül.
