(Munkatársunk jegyzete)
Washington, szept. 26.
Amikor 2010 júniusában – röviddel a kormányváltás után – Martonyi János régi-új külügyminiszter Washingtonba sietett, Hillary Clinton teljes bizalommal fogadta és köszönetekkel halmozta el korábbi diplomáciai teljesítménye és Magyarország nemzetközi tekintélye okán. Együtt jelentek meg az újságírók előtt, ami csak a legfontosabb szövetségeseknek és látogatóknak jár ki. Harmonikus hangulatban mindkettőjükkel elbeszélgethettünk. Washingtont nem érdekli, melyik párt nyer választásokat – csak a tettek számítanak.
Martonyi akkor meghívta kolléganőjét a Lantos Intézet megnyitására, amit egybekötöttek a Reagan-szobor felavatásával. 2011 júniusában Budapestre érkezett az akkori és az előző amerikai külügyminiszter is, noha nyilvánvaló, hogy a politikai barikádok ellenkező oldalán álltak. A demokrata Hillary ugyan nem maradt ott az egykori republikánus elnök ünneplésére (az a Reagan-hódoló Condoleezza Rice-nak jutott), de országházi beszédében nem feledkezett meg sem saját elődjéről, sem magyar kollégájáról:
„Szeretnék köszönetet mondani a külügyminiszter úrnak is rendkívül fontos szónoklatáért, melyben a transzatlanti szövetségről, a demokráciáról és a szabadságról beszélt – azokról az értékekről, melyek oly fontosak számunkra. Külön szeretném elismerésemet kifejezni a Lantos Intézet új igazgatójának, Izsák Ritának, és elődömnek, Condoleezza Rice-nak, aki elkötelezetten dolgozott a demokráciáért és a szabadságért szerte a világban, és aki együtt emlékezett meg öt évvel ezelőtt az akkori külügyi bizottsági elnökkel, Tom Lantossal a magyar forradalom ötvenedik évfordulójáról.”
Németh Zsolt akkori külügyi államtitkár szerint a 2011-es „amerikai parádé” célja az volt, hogy a parlamenti ciklus alatt fogadják Orbán Viktort a Fehér Házban. Az amerikai vendégek mindenesetre olyan példát mutattak Magyarországon pártközi és külügyi harmóniából, amit ma is sokan megszívlelhetnének – akár egy-egy párton belül is.
Négy év alatt immár a harmadik új főnök – az ország történetében valószínűleg a legfiatalabb, amit divatosan felnyírt és pöckösre zselézett Beckham-frizurája jelez – vonult be a héten a magyar külügybe, és már első napi közleményében felszólította az USA-t, hogy hagyja békén Magyarországot, mert hogy „az Amerikai Egyesült Államok elnökének magyar civil társadalom kormányzati korlátozására vonatkozó megjegyzéseinek nincsen ténybeli alapja. A magyar nép egy szabadságszerető nép, ezért nem viselné el szabadságának semmilyen korlátozását”. Ha el is nézzük mindkét mondat stílustalan, sőt magyartalan megfogalmazását, a tartalom akkor is furcsa.
A két dátum közötti fejleményeket lehetetlen felsorolni. Nemcsak Magyarország két évtizedes kétpárti transzatlanti elkötelezettsége szakadt meg, hanem a bizalom is megrendült a két szövetséges között. Washington döbbenettel figyelte Kelet-Európa egykori mintarendszerének teljes felforgatását és az új hatalom bebetonozását, amit a miniszterelnök őszintén el is ismert. A magyarok pedig egyre sértődöttebben hallgatták az amerikaiak jóhiszemű megjegyzéseit. Németh Zsolt 2011-es célja semmivé vált – de most őt is eltávolították a külügyből, aki pedig nemzetpolitikai vonalon rengeteget tett a Kárpát-medence magyarságáért.
Amikor a héten Bill Clinton, majd Barack Obama is negatív példák között említette a magyar politika irányvételét, teljes gőzzel beindult a pesti agitprop. A három jobboldali párt egymást túlharsogva vádolta meg az ország biztonságát szavatoló – és a rendszerváltás utáni gyors gazdasági meg civil társadalmi felfutást lehetővé tevő – szövetségesét belügyekbe való beavatkozással. Utánuk a kormányközeli sajtó „fejtette ki” a szörnyű vádakat: Mit képzel ez a Soros–Clinton–Obama–Reykjavik tengelyt!? (Szőnyi Szilárd, a Heti Válasz főszerkesztő-helyettese talán Oslót akart mondani a norvég pénzek miatt, csak elnézte a térképet…) Végül a „bátor” névtelenségből nagyokat mondó bloggerek próbálták megadni Washingtonnak a kegyelemdöfést: Mit képzel ez a Clinton, amikor ő milliókat zsebel be beszédeiből, ráadásul külföldről!?
A gyermeteg sértődöttség és otromba vagdalózás nemcsak szomorú, hanem – mint azt már kisiskolásoknak is tanítják – a kívülállóban éppen a kritikusok igazát erősíti meg. Az illiberális magyar állam építményét nem lehet – és nem lenne szabad – ilyen silány retorikával aládúcolni. Ez nem a kölcsönös megértést építgeti, hanem egyre inkább lebontja a tekintélyt, amit a magyar szellem, tudomány és kultúra – két világháborús tévelygés ellenére – Kossuth óta világszerte kiérdemelt.
