(Léphaft Pál)
Ha a Mexikói-öböl állam lenne, a főként olajkitermelésből, halászatból, hajózásból és turizmusból származó évi 235 milliárd dolláros forgalommal a világ 29. gazdasági hatalmát képviselné.
A British Petrol (BP) üzemeltette Deepwater Horizon április 20-ai felrobbanásával e hipotetikus ország ipara sodródott a csőd szélére, amin a kettes fokozatúvá erősödött Alex is lendít még egy jó nagyot. A tragédia valós foka azonban sokkalta súlyosabb, mint azt akár tíz hurrikán együttesen okozhatná.
Az olaj továbbra is rendületlenül ömlik a Mexikói-öböl vizébe. A katasztrófáért felelős BP és az amerikai kormány becslése szerint a robbanástól eltelt 70 nap alatt 70,8–137,6 millió gallon (268–521 millió liter) ömlött ki augusztus derekáig, amikorra a mentesítő fúrás várhatóan eléri a „szivárgó” olajkút csövét, pedig még több tucat olimpiai medencényi fekete ragacs tódul majd a tengerbe. A BP közlése szerint a katasztrófaelhárítás eddig 2,35 milliárd dollárját emésztette fel, és bizonyosan még feleennyibe kerül. A hírre a londoni tőzsdén erősen romlott a cég részvényeinek árfolyama...
De – a részvényeseket leszámítva – az átlaghalandók közül kit érdekel, hogy több évtized múlva, amikorra az összes kártérítési eljárás (talán) véget ér – hány milliárdra fog rúgni a végösszeg? Kit érdekel, hogy ki mindenki fog nyerni és veszíteni ezen az üzleten... mert – sajna – minden válság, így ez a katasztrófa is egy fokon biznisz?! Változtat-e bármit is, ha itt és most hangsúlyozzuk, hogy a tragédia a biztonsági mulasztások, a könnyelműség, azaz végső fokon a kapzsiság miatt történt? Azért, hogy a már különben is dúsgazdag olajvállalkozó minél kisebb költséggel minél nagyobb haszonra tegyen szert. Változtat-e bármit a jelen tényálláson az, hogy a vétkesek ismertek, akkor is, ha még csak annál a fázisnál tartunk, hogy a tornyot működtető három cég egymásra mutogat: a BP szerint a tényleges üzemeltető, a houstoni székhelyű Transocean a felelős, mivel a robbanást megakadályozó alkatrész hibáját nekik kellett volna észrevenniük. A Transocean szerint azonban a torony burkolata vagy alapozása volt a hibás, márpedig a burkolatért a BP, az alapozásért pedig a – híres (pontosabb hírhedt) Dick Cheney patronálta – Halliburton a felelős. Utóbbi is persze kikéri magának, és a másik kettőre mutogat vissza. Végső soron: lehet-e egyáltalán pénzben mérni, hogy minden idők legnagyobb ökológiai tragédiája – amelynek se mérete, se végső hatása még nem mérhető fel – valójában mekkora csapást jelent nem csak a térség, hanem Földünk egész ökoszisztémájára nézve?
Mert az élővilágot ért károkat lehetetlen felbecsülni, hiszen messze nem merül ki a látható jelekben, a hatások „távlatilag” is letálisak. A teknősökön, halakon... nem látszik – a madarakra szurokként ragadó olaj –, nem észlelhető, hogy gyanútlanul milyen mocskokban úsztak, az azonban nyilvánvaló, hogy a táplálékkal lenyelik, belégzik a szennyezést, ami lassan ölő méregként pusztulásukat okozza. A térség öt teknősfajából a tudósok megfigyelései alapján legfeljebb minden ötödik éli túl a szennyezést. A halállományt – különösen fajokra lebontva – érő károkat megsaccolni sem tudják. Az azonban sokatmondó, hogy az Exxon Valdez 1989-es alaszkai katasztrófáját az érintett állatok alig negyede élte túl. Márpedig a tartályhajó balesete, üsszehasonlítva a mostani katasztrófával, kismiska.
És erre tett rá még egy lapáttal az Alex. A kettes fokozatúvá erősödött hurrikán elkerülte ugyan az olajfoltot, de az általa felkorbácsolt hullámok újabb szennyezést sodortak a partokra, és a tisztítóhajók is kénytelenek voltak felfüggeszteni a munkát. A vihar miatt le kellett állítani az olaj felszíni égetését, csakúgy, mint az oldószerek permetezését. Egyenes eredményeként Louisiana partjainál a hullámok almányi kátránydarabokat dobtak partra, hatalmas olajfolt úszott be a Mississippi-szorosba is, az alabamai fehér homokú partok pedig immáron olajbarnában „pompáznak”.
A borzasztó, hogy a fentebb elmondottak csaknem egy derűlátó propagandával azonosak, mint az őszinte aggodalmat színlelő elnökök és főnökök groteszk PR-húzásai. Hiszen a még csak most kezdődött hurrikánidény már egymagában is újabb rémképpel fűszerezi a mesét. Nevezetesen, mi lesz, ha egy következő vihar már nem kerüli el az olajfoltot, hanem azon áthaladva, onnan több millió liter szennyvizet felszívva éri el a szárazföldet?
És mi van akkor, ha Anatolij Szagalevicsnek, az orosz oceanográfiai intézet szakértőjének – aki speciális tengeralattjáróval lent járt a robbanás után – (szigorúan bizalmas) jelentése nem internetes „bohócok” rémsztorija, hanem valóság. Ez pedig arról szól, hogy az olaj nemcsak az 55 cm átmérőjű csőből ömlik, hanem még legalább 18 más repedésből is, amelyek közül a legnagyobb 11 kilométerre van a felrobbant platformtól. Ez az Atlanti-óceán – és vele együtt Földünk – lassú és biztos pusztulását vetíti előre.
De még e fentinél is van elbátortalanítóbb jövőkép. Egy brit tudós, kis eséllyel bekövetkező, de annál borzalmasabb forgatókönyve szerint ugyanis egy mélytengeri metánrobbanás (a nyersolajjal együtt napi bő négymillió köbméternyi robbanékony gáz is „szivárog” a tengerbe) minden idők legpusztítóbb cunamiját válthatná ki. Erről azonban egy következő „felvonásban”. Egyelőre inkább ne fessük a maszlagot a falra!
