Washingtoni tudósítónk jegyzete
Vajdaság, július 9.
Mégiscsak Svájc lesz itt, akárki meglássa! Mint ahogy Boris Tadić köztársasági elnök Podgoricában elmondta, Szerbia megérti – ugyan mi mást tehetne!? – , hogy Montenegro gyorsított ütemben halad a NATO-hoz való csatlakozás útján, ám saját maga „semleges” kíván maradni.
Szíve joga az államfőnek ezt kívánni, sőt valamiféle szerb parlamenti határozat is létezik erre nézve. Nekünk viszont ahhoz van természetes jogunk, hogy elemezzük ennek a politikának a lényegét és várható következményeit.
Nem kimondott lehetetlenség és nem is precedens nélküli az (lásd Svédország vagy Finnország példáját), hogy egy állam az Európai Unióhoz igen, de a NATO-hoz nem kíván társulni. Sőt, fordított irányban is működhet a szövetségesi hajlandóság, illetve vonakodás (Norvégia, Izland).
Ám ezek a különbségek (különcségek) mind korábbi helyzetekből alakultak ki. A kelet-európai új tagok minden egyes esetben a NATO-tagságot szorgalmazták az EU előszobájaként, nem pedig fordítva.
Szerbia esetében viszont az értelmes, Európa-párti erőknek éppen a minél erőteljesebb integrálódásra kellene törekedniük, mert ez az ország, amely két évtizedig – Milošević 1996-os politikai hatalomátvételétől kezdve – nem volt hajlandó felismerni saját érdekeit, így is messze lemaradt a szövetségesi kapcsolatok kiaknázásának minden területén. Ez a lemaradás szinte behozhatatlan, ha azt tekintjük, hogy az a fajta tőkeinjekció, amire a kilencvenes években volt példa Kelet-Európában, soha meg nem ismétlődik. A kínai kártyára játszani pedig – egy ekkorka állam esetében – csalóka álom.
Felmerül az a kérdés is, hogy kikkel szemben kíván Tadić úr semleges maradni: egyrészt ma már nincs két szemben álló tömb, másrészt Moszkvának már így is közelebbi viszonya van a NATO-val, mint Szerbiának. Vagy éppen a Kremlnek kíván valaki Belgrádból példát mutatni? Remélhetőleg legtöbben belátják a szerb vezetők közül, hogy a nagy orosz testvéri támogatást is kizárólag érdekek táplálták.
Washington persze világosan megmondta a szerb vezetőknek, hogy nyugodtan mondjanak nagyokat belpolitikai használatra Koszovóval kapcsolatban, csak ne álmodozzanak a történtek visszacsinálásáról. Washingtont teljes mértékben hidegen hagyja az, ha Szerbia „nem kíván NATO-tagságot”, hiszen a két fél ez iránti érdekei között van némi különbség. Magyarán: Szerbia veszít ismét a csökönyös „büszkeség” erőltetésével – saját érdekeivel ellentétben.
Szinte viccesnek mondható, hogy éppen Tadić emlegeti a határkérdést Montenegró fővárosában, amikor ő az, aki saját hatalmát féltve nem meri tisztába rakni állama határait. A kisebb testvérnép – ha jókora történelmi vargabetűvel is – de vette a bátorságot, hogy saját kezébe vegye sorsa irányítását, és jól felfogott érdekei alapján cselekedjék. Megint csak Szerbia az, aki sértődötten vagy egy rosszul felfogott idealizmusból elutasítja a világot, amellyel való minél szorosabb együttműködés pedig a legeslegfontosabb szükséglete lenne.
Svájcnak is évszázadok kellettek, hogy „Svájc” legyen: félő, hogy a maga „erejére” támaszkodva Szerbiának ehhez esetleg ezer évre is szüksége lehetne. Amit ugye Tadić politikai unokáinak kormánya sem fog tudni kivárni.
