Kosovska Mitrovica déli részében lakó albánok tüntetnek az északi, szerbek lakta városrészben megtartott helyi választások ellen május 30-án (Beta/AP)
Tudósítónk jegyzete
Washington, július 16.
A modern történelem függetlenségi nyilatkozatainak egész sora véres harcokban született, kezdve a legismertebbel, az amerikaival.
Egy állam elismerhetősége többek között attól is függ, hogy lakói és vezetői mekkora áldozatot hajlandók vállalni sorsuk irányításának megkaparintásáért. Mint az elmúlt húsz év bizonyította, a sokak által lenézett koszovói albánság a lehető legnagyobb türelemmel és a lehető legkisebb erőszakkal vívta ki függetlenségét, méghozzá úgy, hogy közben nem dúlta fel szomszédait. Az Egyesült Államok és az Európai Unió magabiztos tagjai ezt díjazták az elismeréssel.
Most, hogy jövő csütörtökön közzéteszik a hágai Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleményét Koszovó függetlenségének legalitásáról (amire az ENSZ Közgyűlése szólította fel a 15 tagú testületet majd két évvel ezelőtt), a Balkán átrendezésének újabb fejezetéhez érkezünk.
Háromféle vélemény születhet: a bíróság vagy Koszovó felé hajlik, vagy Szerbia felé, vagy pedig elkerüli az egyértelmű állásfoglalást. Ha fogadni kellene, akkor egyértelműen a salamoni döntésre tehetnénk legnagyobb biztonsággal a pénzünket: az egyoldalú elszakadás szigorú értelemben véve persze nem „törvényes”, hiszen mindig az éppen fennálló törvényhatalom ellen szól. De az önrendelkezésnek éppen az a lényege, hogy egy társadalomnak jogában áll saját kezébe vennie sorsa irányítását minden elnyomó (vagy idegen) hatalommal szemben. Szerbia is ezt tette az oszmán birodalommal vívott függetlenségi háborúi során. Minthogy Hága ebben az esetben senkire sem kötelező érvényű véleményt mondhat csak ki, az egész bírósági procedúrát akár időhúzási színjátéknak is tekinthetjük.
Mi történhet? Ha a bíróság Koszovó mellé áll, akkor a hetedik posztjugoszláv állam előtt megnyílik a további elismerések útja (eddig 69 ország ismerte el), de nem okvetlenül az ENSZ-tagság is, mert a Biztonsági Tanácsban Moszkva vagy Peking még mindig vétót emelhet. Ha viszont Szerbia nyer, akkor megnehezül a függetlenség továbbépítése, de attól még nem szűnik meg a tényleges függetlenség. Szerbia még veszíthet is a „győzelmével”, ha az albánok a koszovói szerbeken kívánják megbosszulni a hátrányos véleményezést.
Ha „semleges” döntés születik – amit a legtöbb megfigyelő vár –, akkor is bármi történhet: az eddig kiváró államok nagyobb hajlandóságot mutatnak majd az elismerésre, Szerbia pedig a tárgyalásokra. Éppen ezt sugallja az a legújabb próbálkozás, amelynek keretében a szerb diplomácia „megsúgta” nyugati partnereinek, hogy hajlandó lenne elcserélni a preševói völgyet az ott lakó albánokkal együtt Koszovó északi részéért, gyakorlatilag Mitrovicáért. Ezt persze mindkét fél cáfolja, de az nem jelent semmit. Belgrád friss gyakorlatiassága nem maradt visszhang nélkül a Nyugaton. A megegyezéses határmódosítást a helsinki egyezmény sem zárta ki, tehát a végén még a bíróság is boldog lehet a „legalitás” miatt. Szerbiának nem kellene okvetlenül el is ismernie Koszovót, de elállna a további akadályok gördítésétől. Amerikában úgy tudják, hogy Mitrovica mellett csak azt kéri cserébe, hogy a koszovói kolostoroknak különleges státusuk legyen.
Csakhogy a Balkánon semmi sem egyszerű: ha ugyanis egyetlen határmódosítás is létrejön, akkor mi állhatja útját a továbbiaknak?! Macedónia lakosságának több mint egynegyede albán, ők az ohridi megállapodás ellenére is vérszemet kapnának, hogy ne kisebbségként, hanem többségként élhessenek egy „nagy Koszovóban”. Messzebb északon a boszniai szerbek – akik már 15 éve sikeresen obstruálják a daytoni állam felemelkedését – maguk is lecsapnának a lehetőségre, hogy Szerbiához csatlakozzanak. Márpedig ki merne arra építeni, hogy mindez háború nélkül végbemehet?!
Itt látszik meg, mennyire ügyetlen, határozatlan és ostoba volt az unió, amikor nem kínált sokkal korábban és egyértelműen járható integrációs utat mindenki számára, aki elismeri a valóságot. Az unióban Bosznia szerbsége vígan közösködhetne egy szintén uniós Szerbiával, a macedóniai albánok a másik két államban élő nemzettársaikkal, a koszovói szerbek pedig az összes többi szerbbel „svi i svuda” (hogy Vukkal éljünk). Hogy ez elmaradt, annak még sokan megihatják a levét, pedig Washington és Brüsszel is rég megtanulhatta volna, hogy a Balkánon nem lehet az „egyszerre csak egy gond” logikájával semmit megoldani.
Az egészből az a tanulság is levonható, hogy a politikában nincs elérhetetlen cél: a lehetetlen is lehet pusztán idő és áldozat kérdése. Ezt bizonyítja minden, ami Jugoszlávia szétverése során történt. A mostani szerb hatalom is ebből indul ki, és roppant szívósan építi a maga nemzetegyesítő politikáját az éppen alkalmazható módszerek segítségével. Ez az egységes erő és áldozatvállalás hiányzott Vajdaságból a saját sors iránti érzéketlenné válás során, amit persze elsősorban a tartomány nemzeti összetételének folyamatos és részben erőszakos módosítása okozott.
Mehetnénk akár tovább is: Berzsenyivel szólva „nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”. A vikingek izlandi örökösei mindössze háromszázezren vannak – mint például a vajdasági magyarság –, mégsem kérdőjelezi meg senki államiságukat. Koszovó függetlensége sem a Nemzetközi Bíróság jövő heti véleményén, Moszkva vagy Peking vétóján, sőt még csak nem is Szerbián múlik, hanem a belső kohézión és áldozatvállalási készségen.
