A Mexikói-öböl élővilágát április 20-a óta szennyező olajkatasztrófával foglalkozó előző szöveg végén arra a nem elhanyagolható veszélyre (is) figyelmeztettem, hogy a bajokat tetőzve egy trópusi szélvihar is rendesen „bekeverhet” (felszippantva az olajos vizet, és azt a szárazföld fölött „kiöntve”), hiszen még csak a hurrikánszezon elején járunk.
Majd még egy sokkalta nagyobb katasztrófa kockázatára is utaltam, amely minden idők legpusztítóbb szökőárját váltaná ki. Miért, miként? Alább kiderül.
Az ábra nagy vonalakban a következő: Geológiai mérések szerint az olajjal hordónként (1 barrel=159 liter) 82 köbméternyi gáz is a Mexikói-öböl vizébe „szivárog”. Ha napi 60 ezer hordónyi olajjal számolunk (ennyi a hivatalos becslés), járulékos szennyezésként 4,92 millió köbméter gáz „fűszerezi” meg a tenger vizét. Mivel április 20-a óta, amikor felrobbant a British Petrol (BP) által üzemeltetett Deepwater Horizon olajfúró kút, immáron 88 nap telt el, úgy eddig mintegy 433 millió köbméternyi gázzal lett gazdagabb az öböl vize. Egyesek szerint a gázszivárgás akár robbanást is előidézhetne... és válthatna ki pusztító szökőárat.
A geológusok már korábban figyelmeztették a BP-t és az öbölben szintén fúrótornyokat üzemeltető Transoceant, hogy a térségben extrémen magas néhány gáz, elsősorban a metán, hidrogén-szulfid, benzol és a metilén-klorid koncentrációja. Egyes mérési pontokon az átlagosnál több százszoros, helyenként ezerszeres túltengést is kimutattak. A Macondo lelőhelyen (Gabriel Garcia Márquez Száz év magány című regényében szereplő falu nevével azonos), ahol a Deepwater Horizon fúrt, az olaj „udvarhölgyeként” jelen levő gázok metánállománya 40 százalékos, míg a lelőhelyek többségén 4-5 százalék körüli az átlaga. A metán igen robbanékony. Ez már magában is komoly veszély.
Az amerikai környezetvédelmi hivatal tudósai szerint óriási, 25-30 kilométer átmérőjű, több tíz méter vastag, a roppant nagy nyomás miatt korong formájúra lapult „gázbuborékok” vannak a Mexikói-öböl tengerfenekén, zömében természetesen a legjobb lelőhelyek környékén. Egy ilyesmibe fúrhatott bele a Deepwater Horizon is. Az elméletet megerősítik a minitengeralattjárók felvételei is, amelyek gázkitöréseket, szivárgásokat és az egész öblöt behálózó repedéseket regisztráltak.
Az alapprobléma az, hogy a buborékban a gáz nyomása roppant magas. Annyira magas, hogy azt a rendelkezésünkre álló technológiával képtelenség kezelni. A kutatók becslése szerint a metánbuborékban, amelynek a felszínét felsérthette a fúrótorony, mintegy 6900 hektopascal avagy 6900 baros nyomás uralkodhat. Összehasonlításképpen: a sűrített gázzal működő kézifegyverek 200 baros patronokat használnak.
A szivárgás előidézheti a magas nyomású gáz kitörését, ezzel pedig egy beláthatatlan következményű láncreakció indulna el. A robbanással vagy robbanássorozattal kitörő gázok szabályosan feltépnék a tengerfeneket, mindez hatalmas szökőárat idézne elő, és letarolná az egész partvidéket. Ez még nem minden, ugyanis a robbanás nyomán kiürült metántenger helyére azonnal több milliárd liter jéghideg víz tódulna, ami a mintegy 150 fokos kőzettel érintkezve még egy heves reakciót váltana ki: immáron a gőzbuborékok felhajtó ereje generálna egy újabb cunamit, az pedig elsodorná mindazt, amit az első esetleg nem. A vízhegy ráadásul nyersolajjal szennyezetten csapna le.
Ennek a lehető legrosszabb forgatókönyvnek az elméleti alapját DK Matai indiai származású brit tudós fektette le. Az idevágó adatokat és számításokat senki sem kérdőjelezi meg, ezért a hangsúly a bekövetkezés esélyén van. Jó hír, hogy Matai nem Murphy-párti, így katasztrófaelmélete bekövetkezésének maga is csak minimális esélyt ad.
Nem kizárt, hogy részben éppen eme figyelmeztetés miatt vonakodik Washington és a BP az orosz javaslattól, mely szerint egy 10 kilotonnás atomtöltettel olcsón és egyszerűen lehetne elzárni ezt az olajkutat. Viktor Mihajlov fizikus és Milo Nordyke – aki az 1960/70-es években tagja volt az atomenergia békés célú használatát kutató amerikai agytrösztnek – egyaránt úgy véli, az atomtöltet bevetése logikus megoldás lehetne.
A szovjet érában öt alkalommal éltek ezzel. Először 1966-ban az üzbegisztáni Urtabulakban, ahol három évig égett a felszínre törő gáz. A kitörés megfékezésére egy 30 kilotonnás atombombát készítettek, amelyet a sérült kút mellé, 1500 méteres mélységbe rézsútosan lefúrt kútba süllyesztettek. A detonáció után 23 másodperccel kialudtak a lángok, a sérült kút pedig biztonságosan elzáródott. Nordyke szerint a Mexikói-öbölben egy hasonló erejű töltet 80-90 százalékos eséllyel tömné be a kutat és szüntetné meg a szivárgást. Szerinte a radioaktív szennyezéstől való aggódás is alaptalan, ugyanis a töltetet egy 20 centiméter átmérőjű furatba juttatnák, így a robbanással keletkező szennyezést a robbantási pont feletti több száz méter vastag kőzetanyag tartaná fogva.
Arról nem esett szó, hogy ez mekkora szökőárt válthatna ki.
