Prishtinában ünnepeltek (Beta/AP)
Tudósítónk jegyzete
Washington, július 23.
Bő két éven át úgy tűnt, hogy a szerb politika hatékonyan meg tudja előzni Koszovó függetlenségének széles körű elfogadását: mindmáig csak 69 állam ismerte el az új balkáni köztársaságot, s így annak ENSZ-tagságához is hiányzik még 27 szavazat.
Moszkva, Peking és Madrid, Pozsony és Bukarest saját elnyomott kisebbségeinek elszakadásától tartva sietett Belgrád segítségére, az afrikai, ázsiai és dél-amerikai országok többsége pedig egyszerűen kivárt.
A hágai Nemzetközi Bíróság véleményének kikérése – amellett, hogy időhúzó taktikának kiváló – szintén kecsegtetett némi reménnyel a veszteséget elkönyvelni képtelen szerb hatalom számára. A kérdés felvetése azonban szerencsétlennek bizonyult, mert a bíróság független tagjai nem adhattak rá másmilyen választ, mint amilyet adtak. Az ellenvélemények olyan bíráktól érkeztek, akiknek hazája retteg a kisebbségektől: Szlovákia, Oroszország és Marokkó, míg Sierra Leone-ban nem igazán etnikai alapú polgárháború folyt, de annál véresebb. A kínai bíró pedig „elegánsan” nem vett részt a szavazásban.
A nemzetközi megfigyelők – ezt a szerzőt is beleértve – sokkal salamonibb döntést vártak, de ha alaposan elemezzük az egészen konkrét és szűk körű kérdést, aminek a véleményezésére az ENSZ-közgyűlés 2008 októberében a bíróságot felkérte, akkor egyáltalán nem meglepő a végeredmény. A kérdés ugyanis – Belgrád követelésére – így szólt:
„Összhangban van-e a nemzetközi joggal a függetlenség egyoldalú kikiáltása a koszovói önkormányzat ideiglenes szervei által?” (Ez a nehézkes megfogalmazás követi leghűségesebben az angol eredeti szellemét – a szerző megjegyzése.) Meg kell jegyezni, hogy az ENSZ-közgyűléshez benyújtott szerbiai kérés a függetlenség kikiáltásának alanyaként csak Koszovót jelölte meg, az ENSZ-határozat tette hozzá a szerzőség pontos nevesítését. Bonyolult jogi logika, de nem mellékes.
Mint tudjuk, a bíróság nagy többséggel úgy döntött, hogy igen, összhangban van. Koszovóban természetesen ünnepelnek, Belgrádban pedig gyászolnak – de a szerb vezetők csalódottságuk ellensúlyozására hozzáteszik, hogy ez nem a végső vereséget jelenti, mert „a bíróság csak egy szűk kérdést vizsgált meg”, sőt Belgrád szerint „Koszovó sem kapta meg azt, amit akart”.
Nos, az első belgrádi megjegyzéssel egyet lehet érteni – de amiatt csak magukra vessenek, ők követelték a függetlenség kikiáltásának nemzetközi jogi vizsgálatát. A másik „mentsváruk” viszont hamis: Koszovó nem várt, nem várhatott többet, mint amit a konkrét – szerbiai – kérdésre a bíróság válaszolhatott.
A bíróság döntése egy megdönthetetlen, valamint egy ügyesen áthidalt tényre épül, és emiatt Belgrád veresége teljesen egyértelmű.
Először is, a nemzetközi jog sehol semmilyen formában nem tiltja a függetlenség kikiáltását. Ez annyira egyértelmű, hogy kár is sokkal több szót fecsérelni rá. Az államok területi épsége és határainak sérthetetlensége mint alapelv nem az új függetlenségek ellen irányul, hanem a létező államok közötti viszályok megelőzését célozza, vagyis ebben az esetben alkalmazhatatlan. Mint a bíróság megjegyezte, az elmúlt fél évszázad során született a világ meglévő államainak többsége, méghozzá a legtöbb esetben a függetlenség valamilyen formában történő kikiáltásával.
A másik tény, amely azért vált fontossá, mert az ENSZ hozzáírta a szerb kérdéshez, az a függetlenség kikiáltójának a kiléte. A szerb–orosz–kínai ellenkezés ugyanis a miloševići erők által elnyomott koszovói lakosság védelmében folytatott NATO-légiháborút lezáró és Koszovót a szerb hatalomról leválasztó 1244-es BT-határozatra épül. Annak értelmében a nemzetközi protektorátus alá tartozó szervek nem hozhattak volna nagy horderejű döntéseket. A határozat azonban nem zárja ki a végső megoldás semmilyen változatát.
A bíróság ezért úgy találta, hogy a függetlenséget – helyesen – nem a nemzetközi felügyelet alatt működő koszovói képviselőház kiáltotta ki, hanem, amint az eredeti dokumentum le is szögezi, „a koszovói nép demokratikusan megválasztott képviselői” – amely választásokat a nemzetközi közösség egybehangzóan szabadnak és demokratikusnak minősített. Az, hogy a koszovói szerbek többsége – részben Belgrád uszítására – nem vett rajtuk részt, az egészen más kérdés.
Így aztán Koszovó függetlensége is, mint minden más hasonló történelmi tett, egyedi és saját körülményei alapján megítélendő önrendelkezési, politikai cselekedet, nem pedig nemzetközi jogba ütköző lépés. Ezért várják el az azt támogató erők (az EU és az USA, többek között), hogy precedenst sem teremthet, mert a körülmények mindig, mindenütt másmilyenek és egyedi elbírálást követelnek.
A szerb történelemnek is van egy nem is olyan régi mozzanata, ahol óriási szerb többséggel, de Koszovóhoz képest semmiképpen sem demokratikus választások útján, hanem valakik által szándékosan aránytalanul összeállított testület – A Bánsági, Bácskai és BaranyaiSzerbek, Bunyevácok és Más Szlávok Nagy Népi Közgyűlése (578 szerb, 84 bunyevéc, 62 szlovák, 21 ruszin, 6 német, 3 sokác, 2 horvát és 1 magyar részvételével) – 1918. november 25-én, másfél évvel a trianoni döntés előtt, kimondta Vajdaságnak a Magyar Királyságtól való elszakadását és Szerbiához való alattvalói csatlakozását. Azét a Vajdaságét, amelyben annak idején még nagyjából azonos számban éltek szerbek (510 ezer), magyarok (425 ezer) és németek (324 ezer). Úgy tűnik, hogy ennek közel sem volt annyi alapja és legitimitása, mint Koszovó függetlenségi nyilatkozatának, mégsem gondolja egyetlen szerb vezető sem, hogy illegális, sőt: Vajdaságnak a posztjugoszláv függetlenségre való jogát is éppen emiatt tagadják.
A történelmi realitásokat egyszer fel – és el – kell majd mindenkinek ismernie. Szerbia maradék esélye is ehhez fűződik: úgy egyesíteni a nemzetet politikai akarattal, hogy az mindenki számára elfogadható legyen: az Európai Unió eltörölhető belső határain át. De ahhoz előbb jószándékúan be kellene temetni a körös-körül megásott vermeket.
