A pátriárka megáldotta, a parlament szentesítette, minden faluban kidobolták: új diplomáciai harc kezdődött Koszovóért.
Az új kormánystratégiának lényegében egyetlen új eleme van, de az naaaagyoooon „szexi” ám.
Mert, ugye, az elnök úr 55 különmegbízottja 55 felé repül(t), hogy átadja az elnök úr levelét, amelyben az elnök úr ismerteti, miként döntött a Nemzetközi Bíróság (arra az esetre, ha a címzettek valamelyikének ezekben a sorsdöntő napokban meghibásodott volna a tv-je, vagy a postagalambja nagy késedelemmel vitte volna a hágai hírt), továbbá elmagyarázza, miért értelmezi ő ezt az ICJ-véleményezést mindenki mástól eltérően, emellett figyelmeztet a szeparatizmus rákfenéjére, és kéri a tisztelt 55 címzettől, legalább az ENSZ-közgyűlés őszi ülésszakáig tartsák vissza... az ingerüket... mármint ne ismerjék el Koszovót.
Nem semmi. Gondoljunk csak bele: 55 küldönc szerteszalad a világban, hogy ezt az üzenetet 55 címre kézbesítse. Ma, amikor mail, videokonferencia stb. révén ezt 55 másodperc alatt el lehet intézni. Á, nem. A szerb csúcsintelligencia futárokat alkalmaz... hogy imigyen is jelezze a módszeresen agymosott plebsz felé a szenteltvízzel agyonlocsolt mennyei cél magasztosságát.
Szerintem eredetileg úgy tervezték: a címeres lovagi páncélba öltözött hírnökök lóháton viszik majd Tadić uralkodó megható üzenetét, de aztán valakinek eszébe juthatott, a paci nem a legcélszerűbb közlekedési eszköz, mert túlnyomórészt afrikai és ázsiai országokba kell a becses leveleket vinni, így hát túl hosszú és körülményes lenne az utazás, félő, hétpróbás versenyparipák sem bírnák szusszal a strapát.
Bizonyára kicsinyes és szőrszálhasogató eme közhülyítésre szánt, bugyuta melodrámát még az anyagiak síkján is froclizni, de az 55 „speciális küldött” útja, maximálisan minimális költségekkel számolva is fejenként legalább 1000 euróba kerül. Ötvenötezer euró persze egy ilyen jómódú, tekintélyes államnak, mint amilyen ez a Szerbia, meg sem kottyan, de talán okosabban is el lehetett volna költeni. Mondjuk, jégelhárításra, az árkárok szanálására, esetleg betömni néhány lyukat egyes útnak nevezett, de arra már alig emlékeztető szakaszon (pl. Becse–Péterréve), vaaagy... ifjú külügyminiszterünknek (és rokonságának) venni egy Blueberryt, HTC-t vagy hasonló jóféle multimediális kütyüt, ne kelljen szegénynek 55 napból 55-öt repülőn töltenie és 55-ször körbeutaznia a Földet. Értem én, hogy ez a hiperaktív ifjonc a szent cél okán nem ismer fáradtságot, de ő is csak emberből van, kifog rajta a fáradtság.
Lehet, éppen elcsigázottságára vezethető vissza az a megnyilatkozása is, mely szerint a további töretlen Koszovó-küzdelem azért is fontos, mert az ICJ-döntés nyomán Szerbiában mások is vérszemet kaphatnak, aztán gondolnak egyet, a hasukra csapnak és kikiáltják a függetlenséget. Nem szép tőlem, hogy kapásból képes vagyok „kitalálni”, kire célzott, de végül is jó, hogy szólt. Lehet, üres óráimban, midőn esetleg szeparatista ötletek támadnak rám, megfontolom a dolgot, és egy szép napon egyoldalúan perszonális monarchiát hirdetek... erről pedig azonmód legalább 55 címre küldök viaszpecsétes levelet... lóháton.
Diplomáciánk daliás vezére a tökéletesen helyes külpolitikánk és a – heveny autizmusban szenvedő – kormány észbontóan bölcs politikai irányvonalának ecsetelgetése után azonnal New Yorkba röppent, hogy tovaterjessze „az isten” igéjét, és elvigye az ENSZ-közgyűlés elé terjesztendő határozattervezetet, amelynek lényege (minő meglepetés): Belgrád újfent Koszovó-tárgyalásokat kér. Nem ám párbeszédet az aktuális gyakorlati kérdések rendezéséért, hanem státustárgyalásokat. Státustárgyalásokat, amelyekről – már az ICJ-véleményezés előtt is minden épeszű számára egyértelmű volt – Prishtina, Brüsszel, Washington hallani sem akar.
A határozattervezet kidolgozásából persze simán kihagyták az EU-t (pedig korábban a közös kidolgozásban egyeztek meg), ami csak Brüsszel számára volt mellbevágó hökkenet. Nyilván nem hallották, amikor Jeremić az ICJ-állásfoglalás utáni napokban jelezte:Belgrádezt egyedül fogja megírni és passz. Nem meglepő, hogy nem kértek a zavaró kibicekből, hiszen a beadvány lényegi célja szakasztottan ugyanaz, mint a hágai verdikt előtt volt: mindenáron megakadályozni Koszovó ENSZ-taggá válását.
„Lefordítva”: változatlanul minden síkon keresztbe tenni Prishtinának, nyíltan szembemenni az EU-val, az USA-val és mindenkivel, aki nem úgy gondolkodik, mint „mi”. Vagy ha úgy tetszik: fejjel a falnak.
Ennek az „új” stratégiának még akkor sem lehet egy újabb látványos öngólnál különb vége, ha a világszervezetben netalán mégis sikerülne lobbizással elérni valamit, ideig-óráig elodázni az elismerések özönét és ezzel Koszovó ENSZ-taggá válását. Mesébe illő csoda kellene ehhez... miként ahhoz is, hogy az EU-tagkérelmünket a belátható jövőben elővegyék. Belgrád, úgy látszik, meggyőződésesen hisz a csodákban.
A mesékben meg pláne. Annyit mesélt már nekünk is a virágos jövőről, a fizetésből kényelmesen megélő, mézeskalácsházakban lakó, elégedett polgárokról, hogy e polgárok sokasága a híradóban minden este újra és újra áhítattal hallgatja ezt a tündérmesét. És töretlenül hiszi is. Csupán azt nem veszi észre, hogy lyukas a gatyája, hogy egy hete nem látott húst (csak képen), és sehogyan sem tudja megoldani azt a többismeretlenes egyenletet: hogyan lehet megélni a levegőből, amikor még levegőadóra sem jut?
