Hajdanában egy oxfordi nyelvkurzuson járt pajtásom mesélte, megismerkedett ott mindenféle emberrel, köztük egy brazil sráccal, aki nem tudván betájolni Jugoszláviát, rákérdezett: na és lehet ott elefántra vadászni?
Haverom – aki azonnal vette a lapot – örömmel válaszolt, mondván; naná, épp a közelmúltban volt egy szafarin és terített le több nemes vad mellett két oroszlánt is.
Ugyanezt a barátomat a kifürkészhetetlen sors utai később Magyarországra vezették. Azóta is ott igyekszik boldogulni... mind kevesebb lelkesedéssel. Egyik vissza-visszatérő panasza, hogy az egykor európai és világviszonylatban is nagy könyvbarátnak számító, ún. olvasó nemzet újabb – értelmiségeinek számító – nemzedékei nem ismerik Kassákot, Gárdonyit... így „természetesen” Göre Gáborról sem hallottak, azaz legjobb esetben csak hallottak.
Sejlett fel előttem mindez az ún. Mindset lista kapcsán, mellyel a wisconsini Beloit Egyetem tanárai „tesztelik” immáron tucatnyi esztendeje az egyetemre indulók ismeretvilágát. Eme feltételesen tudásfelmérésnek nevezhető szondázás valójában a generációs különbségeket szemlélteti, mintegy rámutat arra, hogy a friss érettségizők ismeretvilága milyen keretekben mozog. Kezdeményezőinek célja az egyetemi kar tanárainak lélektani felkészítése volt arra, hogy mit is várhatnak a friss gólyáktól. A teszt eredményei sajnos nem egy esetben megerősítik az amerikaiak már csaknem legendásnak mondható tájékozatlanságát példázó korábbi „forrásanyag” hitelességét, és ékesen tanúskodnak a kulturális „hézagok” tekintélyes gyarapodásáról is.
Mint azt lapunk előző számában kivonatosan már közöltük, a szóban forgó egyetemre iratkozott freshmanek ismeretvilágában bizony meghökkentő hiátusok, átfedések akadnak. Így a reneszánsz nagy mestere, Michelangelo neve hallatán az ifjak kapásból az azonos nevű számítógépes vírusra asszociálnak (az 1992. március 6-án, Michelangelo születésnapján „bevetett” vírus 20 ezer hálózatot és mintegy 5 millió számítógépet fertőzött meg.), Beethoven nevének hallatán pedig egy kedves bernáthegyi kutya ugrik be náluk a képbe. Utóbbit az öt folytatást is megélt film, azonos nevű négylábú főhőse nyomán azonosították hollywoodi sikerterméknek. Clint Eastwood neve hallatán is csak egy rendezőre asszociálnak. Színészként nem ismerik, így Dirty Harry alakját sem tudják hová tenni. John McEnroe-ról sem mondanák, hogy valaha is profi játékos volt. Hja, kommentátorként ismerték meg, fel sem merült bennük a gyanú, hogy valaha ez az „aggastyán” teniszezhetett is.
Ennek fényében szinte természetes, hogy a mostari kőhídról úgy tudják, az mindig is csupán az eredetinek a másolata volt. Oroszországot egyikük sem tudja kapcsolatba hozni az egykoron ádáz ellenség képével, és Kínára is a mindenkori gazdasági ellenlábasként tekintenek. Sokuk számára olyasmi, hogy Csehszlovákia sohasem volt, és arról sem hallottak, hogy NSZK és NDK létezett volna, azaz nem tudnak Németország felosztottságáról.
Az előző évek „vallatásra fogott” érettségizői is produkáltak néhány maradandót. Az 1980-ban születettek legfeljebb két amerikai elnök nevét voltak képesek kapásból felidézni, számukra a Szovjetunió soha sem létezett, szentül hiszik, hogy a televíziózás történetében mindig is voltak valóságshow-k, a termékeken levő vonalkódot csakúgy ősidők óta létező „rendszernek” tekintik, emellett úgy tudják, a repülőjáratokon sosem volt engedélyezett a dohányzás, a google pedig „az idők kezdete óta” létező szó.
A náluknál egy évvel fiatalabb végzős középiskolások nem hallottak sem Jugoszláviáról, sem a berlini falról, Oroszországról úgy tudják, ott mindig is többpártrendszer volt, Nelson Mandela pedig szerintük soha sem volt börtönben, már nagyon régóta Dél-Afrika „uralkodója”. A Tiananmen teret a két évvel ezelőtti olimpiai játékok egyik színhelyeként azonosították, JFK-ről Oliver Stone, Malcolm X-ről pedig Spike Lee filmjei révén értesültek csak.
Az 1982-esek Kína társadalmi berendezkedéséről semmit sem tudnak, így azt sem, hogy esetleg kommunista múltja (és némileg jelene) lenne. Nézetük szerint a hívásazonosító (caller ID) „ősidők óta” használatos telefonos szolgáltatás, csakúgy a műholdas navigációs rendszer (GPS). A Coca-Cola és a Pepsi-Cola mindig is újrafeldolgozható műanyag palackokba volt „csomagolva”, az IBM soha sem gyártott írógépet, a Varsói Szerződés pedig teljesen megfoghatatlan és betájolhatatlan valami.
Az őket követő generáció úgy tudja, a rádióamatőröknek soha sem volt szükségük a morzeábécé ismeretére, a McDonald's gyorsétterem-láncolat Pekingben, Moszkvában csakúgy emberemlékezet óta megtalálható, mint Seattle-ben, vagy San Franciscóban. Az Európai Unióról is azt tartják, hogy ősidők óta létezik, a KGB ellenben csak fikció, a valóságban soha sem létezett. Arról sem hallottak, hogy a Dél-afrikai Köztársaságban fajüldöző rendszer lett volna hatalmon, banánköztársaságként pedig – úgymond természetesen – nem egy bábkormánnyal „megáldott” dél-amerikai országot azonosítanak, hanem a Banana Republic nevű ruhabolthálózatot.
Úgy tudják, hogy Fehéroroszország, Moldova, Ukrajna, Üzbegisztán, Örményország, Lettország, Litvánia, Észtország és Grúzia mindig független államok voltak. Carter és Reagan neve nagyon távolian és halványan sejlik előttük, mint szüleik előtt Truman és Eisenhower. Azt a kérdést pedig, hogy „megérte-e az iraki háború?” afféle ősi össznemzeti „fejtörőnek” tartják, valami olyannak, ami már nagyon régóta uralja a politikai porondot.
