(Léphaft Pál)
Türkmenba ş it ábrázoló, 15 méter magas aranyszobrot, másnap pedig a 70 méteres, fehér csempével borított, háromlábú talapzatot is, amelyen a szobor úgy forgott, hogy mindig a nap felé nézzen.
Ebből is látszik, hogy olykor meghökkentő dolgok történnek a világban, ráadásul úgy, hogy ez a fránya világ szinte tudomást sem vesz róla. A türkmén fővárosban, Aşgabatban álló monumentális szobor eltávolítása képzetlen kőműveseknek sem számíthatott kihívásnak, eszmei vetülete azonban „mellbevágó”. Egy olyan tündérmese ért ezzel véget, amilyet az észak-koreaiak is megsüvegelhettek... és azok is, akik 30 évvel ezelőttig itt pátyolgatták nagy lelkesedéssel a személyi kultuszt.
Mert azt, amit Türkmenbaşi, minden türkmén atyja, polgári nevén Saparmurat Atayeviç Niyazov élete során „statuált”, örök érvényűnek, megváltoztathatatlannak, isteni sugallatú kinyilatkozásnak tűnt, így a helyes útról való letérés puszta gondolata is eretnekséggel volt egyenértékű.
Erre mi történik?!? A nemzet dicső atyját 2006 decemberének végén egy szívroham képében váratlanul magához szólítja a kaszás (halálának napja stílszerűen Sztálin születésnapjával esik egybe), az ország egyhetes gyászba borul, a mindenható elnököt örök nyugalomra helyezik (a potom 100 millió dollárért emelt családi mauzóleumban)... aztán az élet megy tovább, az emlékek halványulnak, megkopnak, a dicső vezető képei fokozatosan lekerülnek a közintézmények falairól, nevét a hazafias esküből is törlik, pedig korábban minden napilapban rendszeresen megjelent, minden televíziós hírműsor végén elhangzott. Végezetül szobrát is eltávolítják. Hallatlan!
Hallatlan annak fényében, hogy uralkodásának 21 éve alatt reggelente virágszirmokkal várták az elnöki rezidenciában, képmásával, szobraival díszítettek ki mindent, így a Szerdár (vezér) – ahogyan nemes egyszerűséggel szólították – mosolygott minden utcasarkon, a könyvekről, pénzérmékről, kis és nagy szőnyegről, falvédőről, mellszoborról, az órákon a másodpercmutató az ő fejével járt, a főváros újabban épült kerületeit is ő tervezte, róla nevezték át Krasznovodszk városát Türkmenbaşinak, aztán a repülőteret, gyárakat, kolhozokat, sőt még egy meteorit is az ő nevét viselte. Érthető ez, hisz nem mindennapi ember volt: szabadidejében a balettet is megreformálta, és íróként, költőként is remekelt.
A költészet múzsája még jóval azelőtt csókolta homlokon, hogy (a szovjet érában) kommunista párttitkárrá lett. Az irodalmat sajnos felsőbb érdekek miatt mellőznie kellett, álmában ugyanis – vallomása szerint – megjelent egy tündér, és azt tanácsolta, ne pazarolja idejét lírára, prózára, inkább készüljön a nagy küldetésre, hazája vezetésére. Művészi hajlamai idővel mégis gejzírként törtek fel. Elsőként a Ruhnama című prózai alkotás képében, amely azonnal a türkmének „lelki alkotmányává” lett, és kötelező olvasmánnyá az iskolákban, egyetemeken. „Arra kértem Allahot, hogy aki naponta háromszor olvassa ezt a könyvet, jusson a Paradicsomba” – mondta szerényen könyvéről.
Már érett korában lett poétává is. Az Áldassék a népem! című verseskötetének első szerencsés olvasói a kormány és a népi tanács (Halk Maszlahati) tagjai voltak. Türkmenbaşi a kabinet ülésén maga olvasott fel költeményeiből. Minisztereit úgy meghatotta a remekművek páratlan rózsafüzére, hogy egyhangúlag élete végéig tartó elnökséget szavaztak neki, magkapta továbbá az Arany Évszázad érdemrend mindhárom fokozatát és a Türkmenisztán nagy írója címet is.
Türkmenbaşi azonban nemcsak szerény, hanem mélyen demokrata is volt. Így saját határozattervezete nyomán elfogadtatta azt a parlamenti határozatot, amelynek értelmében átnevezték a hónapokat. Azóta hívják Türkmenisztánban a januárt Türkmenbaşinak, a szeptembert Ruhnamának, az áprilist pedig az elnök édesanyja után, Gurbanszultán-edzsének.
Olykor dekrétumokat is hozott, így megtiltotta az autórádió használatát és (férfiaknak) a szakáll viselését, továbbá törvényen kívül helyezte a fertőző betegségeket, köztük a kolerát és az AIDS-t, sőt betiltotta még az említésüket is. Egyes rosszakarói szemére vetették, hogy különös szenvedély láncolta a fekete Mercedesekhez és a nagy drágakövekkel ékesített pecsétgyűrűkhöz, meg azért is megszólták, mert elrendelte, hogy a Karakum-sivatagban (mely az ország területének 90 százalékát uralja) egy jégpalotát építsenek. Nem lenne túl nehéz, ha a Karakum „jóvoltából” Türkmenisztán nem a világ egyik legmelegebb országa lenne. A másik óhaja egy – szintén a sivatagban építendő – állatkert volt, ahol a Déli-sarkra jellemző állatokat kívánt látni.
Az emberek azonban mindent elnéztek neki, mert mindenkinek ingyen adta a gázt, villanyt, vizet és a sót. Igaz, vezetékes víz, csatornahálózat és távfűtés még a fővárosban sem volt (vagy csak elvétve), de ha lett volna, hát ingyenes lett volna.
Most azonban vége a szép életnek, oda a Kánaán. Az új elnök, Gurbanguli Berdimuhammedov már 2007 februárjában való hivatalba iktatása után közölte, hogy új függetlenségi diadalívet építenek, ám – minő szörnyűség – elődjének ott nem lesz szobra és képmása. Berdimuhammedov eltökélte, leszámol a személyi kultusszal. Az intézmények falait máris az ő képei díszítik...
