Boszniában 3,1 millió választópolgár járulhat vasárnap az urnákhoz, hogy a 47 párt mintegy 8000 jelöltje képezte kínálatból megválassza a háromfős kollektív elnökség tagjait, valamint a központi parlament és a két szövetségi egység, a boszniai Szerb Köztársaság és a bosnyák–horvát föderáció parlamentjét.
Emellett a szerb entitásban elnököt is választanak, a bosnyák–horvát föderációban pedig a tíz közigazgatási egység (kanton) mindegyikének parlamentjét. A tét Bosznia jövője – mondják sokan. E jövőt valamennyi jelölt most is rózsásabbnak ígérte, ám e fényes jövőt illetően alighanem csupán egyetlen tippre érdemes fogadni: Bosznia-Hercegovina jelenlegi államformájában ez lesz az utolsó választás.
Boszniában az emberek 87 százaléka véli úgy, hogy rossz irányba haladnak a dolgok. Egyrészt azért, mert a most nyeregben ülő politikusok változatlanul a nacionalizmust, a gyűlöletet és a vallási türelmetlenséget lovagolják meg, másrészt – mondhatni, még inkább – a szociál-gazdasági mutatók okán, amelyek a Világbank friss adatai szerint meglehetősen elszomorítóak. Arról tanúskodnak ugyanis, hogy az előző évhez képest 20 százalékkal nőtt azok száma, akik a szegénységi küszöb alatt élnek. Ez majd egymillió embert jelent, azokat, akik havi 250 konvertibilis márkából (KM), avagy 120 eurónyiból – nemritkán még ennyiből sem – kénytelenek megélni. „Jellemző módon” ők képezik a szavazóbázis kemény magvát. Őket lehet legjobban etetni a szebb jövő hamis ígéretével.
Egy ilyen 120 eurós bevételű embernek több mint 1000 évig kellene dolgoznia, hogy annyit hozzon a konyhára, amennyi a leggazdagabb boszniai politikusnak már (bevallottan) van. Ez a bizonyos legmódosabb pedig Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság kormányfője és legesélyesebb elnökjelöltje, akinek a választási bizottság által közzétett vagyonnyilatkozata szerint 1,5 millió eurója van. Ügyes ember lehet,25 munkaév alatt ennyit megkeresni nem semmi.
Igaz, a SIPA (Nemzeti Nyomozó és Védelmi Ügynökség) tavaly februárban bűnvádi eljárást kezdeményezett ellene és még féltucatnyi minisztere ellen, mert úgy találták, hogy ingatlanberuházásoknál korteskedve mintegy 145 milliónyi KM-val könnyítették meg az államkasszát, azaz súlyosbították saját zsebüket. Dodik visszakézből a sakkból (is) jól ismert taktikához (a legjobb védelem a támadás) folyamodott, olyképp válaszolva a vádakra, hogy ez csak politikai ellenfeleinek áskálódása, neki ilyen kétes ügyletekhez semmi köze. A SIPA különben is kotródhat a fenébe, azt ő nem ismeri el legális szervnek.
Nem új rezonálás ez nála, hogy minden, ami föderáció szagú, a muzulmán többségű Szarajevó irányából jő, és csakis negatív lehet. A különbség csak annyi, hogy még szókimondóbb, mint a négy évvel ezelőtti választási kampány során volt. Akkor még csak riogatott a szerb entitás függetlenné válásával, most már nemcsak riogat, hanem egyenesen azt vallja, Bosznia egy lehetetlen ország, nem maradhat fenn jelenlegi formájában, határokat kell húzni az etnikumok közé, nincs messze az a pillanat, amikor a szerb entitás referendumon nyilvánítja ki (az ő) akaratát, ami után a boszniai Szerb Köztársaság kihirdetheti függetlenségét. Retorikájában új elem, hogy a srebrenicai népirtást szakasztottan ugyanazon „érveléssel” igyekszik marginalizálni, mint előde, Radovan Karadžić a hágai törvényszék előtt tette és teszi. Nevezetesen azt hangoztatja, hogy ott nem is történt olyan borzasztó vérengzés, amilyennek a bosnyákok és a Nyugat beállította, az egész csupán a szerbek bűnösségét bizonyítani hivatott összeesküvés; a potočari emlékhelyen márványba vésett 8000 név között legalább 500, még ma élő ember neve is szerepel, és olyanoké is, akik a térségben dúló harcokban esetek el.
És Belgrád mindehhez lovat – még hogy lovat, egy egész ménest?! – ad alá. Bár a diplomáciai műmosolyos koktélpartikon, a mézesmázos köntörfalazások során változatlanul Bosznia egységére esküszik, pontosan az ellenkezőjén dolgozik. Korábban Tadić és Jeremić maradéktalan támogatását tolmácsolva még csak „puhítva” üzengetett a Drina túlpartján élő testvéreknek (azért, hogy a Nyugat túlságosan rá ne rántson), a közelmúltban azonban Ivica Dačić belügyminiszternek adták a mikrofont. Ő pedig különösebb kertelés nélkül körvonalazta a szerb elit rezonálásának lényegét, mondván, ha valaki ésszerűnek tekinti, hogy Washington támogatja a tőle több tízezer mérföldre lévő koszovói albánokat, akkor az különösen ésszerű, hogy Szerbia segíti a boszniai Szerb Köztársaságban élő szerbeket. Következményeképp, ha Bosznia elismerné Koszovó függetlenségét, úgy meg kellene barátkozni a gondolattal, hogy a boszniai szerb entitás is kihirdeti függetlenségét.
E kétkulacsos politikának sajna nem csak Belgrádra nézve lesz magas ára. És valószínűleg nem csupán politikai ára lesz.
De ne rohanjunk még a rúd elé, az így is, úgy is átszúr, ha lelkileg felkészülten várjuk is.
