Járőröző amerikai katonák (Beta/AP)
Tudósítónk jegyzete
Washington, október 8.
Október 7-én volt 9 éve, hogy az Egyesült Államok elindította az afganisztáni tálib uralom elleni háborút annak a hivatalos meggyőződésnek az alapján, hogy az USA elleni terrortámadások afgán területről indultak ki. A Tartós szabadság fedőnevű akcióból egyelőre csak a tartós jelző valósult meg.
A címbe foglalt humor –, amelynek egyébként szerb változata is volt: Danas u Afganistanu, sutra u vašem stanu (Ma Afganisztánban, holnap az ön lakásában) – nem erre a háborúra, hanem a célország 1979-es szovjet megszállására vonatkozott, ám ma is erőteljesen érvényes. Barack Obama elődjétől örökölte mind az iraki, mind az afgán háborút, de míg az irakit be tudta fejezni, az utóbbinak a kimeneteléről semmilyen határozott elképzelés sincs egyetlen Pentagon-fiókban sem.
Ifj. George Bush persze megmondta, hogy a „terrorizmus elleni háború” örökös lesz, de azért senki sem gondolta komolyan, hogy az a hiperhatalom, amely két világháborút is – ezekhez képest gyorsan –döntésre tudott vinni, a rongyokban járó tálibokkal nem tud majd zöld ágra vergődni.
Afganisztánban semmilyen „zöld ág” nem látszik a láthatáron. A helyzet annyira bonyolult, hogy a washingtoni döntéshozók, legnagyobb jó szándékuk és igyekezetük ellenére is, szinte amatőröknek látszanak abban a tükörben, amelyet a legnagyobb washingtoni „belelátó” újságíró, a Watergate-botrány egyik leleplezője, Bob Woodward hozott nyilvánosságra legújabb könyvében alig két héttel ezelőtt.
Az Obama háborúi c. kötet több mint száz interjúra, valamint a szerző és munkatársainak több éves kutatómunkájára és bennfentes utazásaira épül, amelyek közé tartozik egy idén nyáron lefolytatott elnöki interjú is. A cím enyhén megtévesztő, hiszen egyik háborút sem Obama kezdte, sőt aktívan ellenezte azokat és talán éppen azért választották tavalyelőtt elnökké. Viszont az iraki csendesedés ellenére Afganisztánt ő sem tudja „befejezni” – és még csak abban sem képes kabinetje megegyezni, hogy mi lenne a sikeres befejezés. Egészen pontosan: senki sem hisz abban, hogy az egyértelműen sikeres befejezés (a terrorista csoportok megszüntetése és egy demokratikus Afganisztán kiépítése) egyáltalán elérhető. Azt meg mindenki tudja, hogy az amerikai választók egyszerűen nem lennének hajlandók akkora áldozatot vállalni, amekkorát egy ellenállhatatlan erejű inváziós erő megkövetelne: 400 ezer amerikai katonát...
Ahhoz viszont senkinek sincs mersze, hogy azt mondja Obamának: hagyjuk az egészet a csudába, majd lesz valahogy. És az elnöknek sincs politikai ereje ahhoz, hogy egyszerűen kivonuljon. Annak ellenére, hogy ma már nem is Afganisztánban, hanem sokkal inkább Pakisztánban tanyáznak a terroristák. Abban a Pakisztánban, amely évi 2 milliárd dollárnyi katonai segélyt kap Amerikától, és amelynek elvben Amerika-barát – csak gyenge – kormányzata van. Állítólag a hivatalos álláspontok ellenére a pakisztáni titkosszolgálatok hathatósan támogatják, vagy legalábbis közvetett módon védelmezik, a határ közelében fészkelő al-Kaidát és a maradék tálibokat. A háttérben működő sötét pakisztáni erők valójában tartanak egy szekuláris Afganisztántól, mert ősellenségükkel, Indiával szemben csak az iszlám fanatikusokra számíthatnak.
A Balkánról ismert nagy közvetítőnek, Richard Holbrooke-nak mint az amerikai elnök térségbeli főképviselőjének lett volna a feladata, hogy eloszlassa az iszlamabádi félelmeket Indiával szemben. De ez majdnem akkora falat, mint az izraeli–palesztin megbékélés: Milošević eltávolítása ehhez képest mesedélután volt.
Így aztán Amerika átlépett a háború tizedik évébe. Obama saját bázisát félti a háború elhúzódásától, a kivonulást pedig egy újabb terrortámadástól való rettegés miatt nem engedheti meg magának. Az említett könyv arról szól, hogyan vergődött az elnök és legfontosabb munkatársainak szűk köre tavaly ősszel a harctéri parancsnokok csapatköveteléseivel. Az akkori vezető tábornok (Stanley McChrystal, akinek azóta egy felelőtlen interjú miatt le kellett mondania) 40 ezer fős erősítést kért. A Fehér Ház háborús stábja heteken keresztül rágódott – nem is annyira a számokon, mint az egésznek az értelmén. Aztán nagy nehezen kiizzadtak 30 ezer katonát, akikkel együtt ma már százezer amerikai harcol majdnem félannyi NATO-szövetséges oldalán Afganisztánban.
És a helyzet változatlan. Hát aztán?
A politikai dinamika okozza, nem az eredeti alapállás, hogy Barack Obamának vállalnia kellett ezt a háborút, még ha belebukik is. A modern harci módszerek alapján nincsenek a vietnamihoz hasonló borzalmak, de a „jó megoldás” megtalálhatatlansága ahhoz hasonlít. Senkinek sincs érdemi válasza a „Hát aztán?” kérdésre.
