Pókerprofik is megirigyelhetnék azt a nonchalance-iát, ahogyan hatalomtartóink – a mi zsebünkből merítve – nagy tételeket tolnak az asztal közepére, miközben egy vérszegény tercre sincs esélyük.
A kedvenc licit és az általa generált blöffdömping, hogy mikor válhatunk az Európai Unió tagjává, már afféle nemzeti sporttá nőtte magát. A kereken egy hónappal ezelőtti ENSZ-közgyűlésen elfogadott, „puhított” határozattervezet nyomán is megnőtt a bigott derűlátás. Természetesen ismét alaptalanul.
A nagy kínkeservesen tető alá hozott koszovói határozattervezet nyomán felbugyorgó optimizmust arra alapozták, hogy az EU annak fejében, hogy Belgrád mégis szóra hajló lett és hagyta kihúzni az inkriminált szövegrészeket, azonnal kebelére ölel majd bennünket, és – minden szerelvényt félretolva – extragyors vágányra teszi csatlakozási kérelmünk ügyét. Persze szó sincs erről, csupán azt kerültük el, hogy uniós jövőnk kérdése tartósan jégre kerüljön. Csak ennyit.
Boris Tadićot természetesen ez csöppet sem zavarta abban, hogy sebtiben – az általa megtestesített – bölcs politikánk újabb páratlan sikerről számoljon be, olyképp, hogy a tagjelölti státus elnyerését a jövő év végére vagy – legkésőbb – 2012 elejére valószínűsítse. A „hívők” lelkendezve tapsoltak. Ugyanúgy, mint 2008 elején, amikor Božidar Đelić, az EU-integrációval megbízott kormányfőhelyettes ugyanazon esztendő végére valószínűsítette ugyanezt.
Október 5-én, midőn több magyar megyében a tragikus iszapömléssel voltak elfoglalva, itt pedig a jubileum jegyében politikai „magömlések” sorozata folyt, szintén tapsoltak az elnök úr azon jövendölésének, hogy Szerbia 2015 végén vagy 2016 folyamán csatlakozhat a jelenleg 27 fős európai családhoz. Vuk Jeremić külügyminiszer is szükségesnek érezte kifejteni magvas véleményét, és közölte, hogy Szerbia az utóbbi tíz évben éppen külpolitikai síkon fejlődött legtöbbet (!?!) Nofene!
Végtére is, ha az ember végre kimászik a béka segge alól, egy darabig roppant hunyorog a verőfényben. Lehet tehát, hogy a megállapítás nem teljesen alaptalan, de mindenképpen jobban hangzott volna, akár Milošević korábbititánja,Ivica Dačić (aki e 10 esztendő alatt legalább megtanult pragmatikus és racionális lenni) szájából is, mint Jeremićéből – aki az „októberi forradalom” idején ifjú szocialista káderként éppen nyugati egyetemeken vértezte fel magát tudással –, hogy aztán hivatalba lépése (2007. május 15.) pillanatától Koszovó ügyén lovagolva sikeresen összeveszítsen bennünket a világ politikai színterének legfontosabb tényezőivel. Köztük azzal az Európai Unióval is, amelybe állítólag ő maga is oly nagyon igyekszik.
Ha már Koszovó került képbe, elengedhetetlen megjegyezni, hogy a Prishtinával folytatandó párbeszéd útjában nem csak azok a hazafiasság görbe tükrében tetszelgő miniszterek és parlamenti képviselők állnak, akik úgy vélik, hogy – ENSZ-határozat ide, EU-jószándék oda – a státuskérdést óhatatlanul feszegetni kell majd, hanem a Koštunica-garnitúra által fogantatott alkotmány is, amely ezt a Koszovót köztudottan Szerbia elidegeníthetetlen részeként kezeli. Ahhoz tehát, hogy az uniós mércék egyik megkerülhetetlen tényezője – a szomszédos országokkal való építő együttműködés – majdan maradéktalanul teljesülhessen, az alkotmányt is óhatatlanul módosítani kell. Belegondolni is rossz, hogy ez mennyi vacakolásba és időbe telhet!
Ennél is több időt igényel majd azonban a szintén alapkövetelménynek számító jogállamiság, a független törvényhozás, rendőrség stb. intézményrendszerének kiépítése. Ennek természetesen teljesen működőképesnek, nem csupán politikai marketinget szolgáló, mondvacsinált rendszernek kell(ene) lennie. Akinek volt szerencsétlensége jogintézményeink labirintusába betekinteni, vagy csak szimpla ügyintézés síkján is valamely tolóablaknál a mindenható bürokrácia „gyönyöreit élvezni”, az a „mikor lesz ez?” kérdésre sejthetően hajlamos kapásból egy nyomatékos SOHA-val válaszolni.
És itt van frissen a hágai törvényszék formájában szakadatlanul sajgó régi púp is. Annak főügyésze továbbra sem hajlandó a „Dicsérd Belgrádot” című nótát fújni, és újfent azt állítja, hogy Szerbia együttműködése a törvényszékkel nem teljes, mert Ratko Mladić és Goran Hadžić elfogásával továbbra is adós. A politikai akarat ugyan adva van (olvasd: ígértből annyi, hogy három Dunát lehet rekeszteni), operatív szinten azonban síri csend, Ratkót senki sem keresi. Ez sajnos így is van.
A szerb elit perspektívájából persze nem ez a sajnos (eeeez, ugyan már?!), hanem csak az, hogy Serge Brammertz szerdán a holland parlament előtt is beszámolt, márpedig a – Geert Wilders vezette szélsőjobboldali Szabadságpárt (PVV) bevonásával – frissen alakult kormány alapvetően ennek nyomán dönti majd el (a jövő héten), hogy az Európai Tanács október 25-ei luxemburgi ülésén megszavazza-e a szerb csatlakozási kérelem továbbítását az Európai Bizottsághoz.
Belgrád tehát ismét retteg. Jellemzően továbbra sem attól retteg, amitől kellene, mondjuk a szerbiai intézményrendszer reformjára, vagy az elharapózott korrupció felszámolására maradt idő szűkétől (mert ilyen tempóval 10 év múlva sem kaphat EU-kompatibilis osztályzatot), hanem csak attól, hogy Hága 25-én nemet mond, aztán a jó hírekhez szoktatott publikumnak még majd az a benyomása támad, hogy a vezetőség nem jól teszi a dolgát. Meg aztán egy újabb színpompás pártjubileum alkalmára is ismét kijjebb kell majd tolni a csatlakozás várható időpontját. Pihh! Pedig ez a mostani blöff olyan jól festett!
