Akik örülhetnek: Mitch McConnell, a szenátusi republikánus párti kisebbség vezetője és John Boehner leendő képviselőházi elnök
Tudósítónk jegyzete
Washington, november 3.
A változások prófétáját büntetik a legújabb változások – így lehetne összefoglalni, hogy mit hozott Barack Obama félidős kormányzata számára a keddi amerikai kongresszusi és kormányzó-választások jelentős jobboldali előretörése.
A nyolc évig tartó Bush-korszak katasztrofális háborús költekezése, irracionális deregulációja és adóssághalmozása nyomán a két évvel ezelőtt hatalomra lépő Demokrata Párt most saját bőrén érezte meg a szavazók változtatási kedvét. Az amerikai többségnek nem volt hite és türelme kivárni, hogy a demokraták – miután megakadályozták minden idők legnagyobb gazdasági válságát – visszaállítsák a gazdaságot olyan pályára, amely nem merül ki a nemzetgazdaság mérsékelt növekedésében (ami már egy éve folyamatban van), hanem gyorsan megszünteti a súlyos recesszió okozta majd 10 százalékos munkanélküliséget.
A 435 tagú képviselőház januártól a Republikánus Párt kezére kerül, amely kedden 66 mandátumot csent el az eddigi többségtől – többet, mint amennyi 62 év óta bármikor gazdát cserélt. A jobboldalnak 239, a demokratáknak 185 képviselője lesz (a többi versenyben még számlálják a szavazatokat). A demokratáknak ugyanakkor sikerült megtartaniuk szenátusi többségüket, de 49:41-ről az is lecsökkent 51:47-re (két szenátori posztért még folyik a számlálás).
Minthogy az USA alkotmánya szerint a törvényalkotáshoz az kell, hogy a kongresszus mindkét háza pontosan ugyanazzal a szöveggel elfogadjon egy javaslatot, valamint hogy azt az elnök aláírja, az új kongresszusi megosztottság elméletileg csak az eddiginél is rosszabb patthelyzetet vetíti előre. A demokratáknak eddig sem volt könnyű dolguk, mert míg a republikánusok általában pártdirektíva alapján szavaznak, addig a baloldalon sokkal nagyobb a képviselők és szenátorok önállósága és szavazati szabadsága. Így a mindkét házi többség – sőt a korábbi szenátusi 60 fős többség – sem volt elegendő a hatékony törvénykezéshez. Most viszont szinte garantálható, hogy a kongresszus két háza nem fog könnyen azonos törvényeket alkotni.
Obama reformtörekvéseinek ezzel gyakorlatilag vége is szakad. Az államfő központi törekvése most már az marad, hogy olyan légkört teremtsen a 2012 novemberében megtartandó elnökválasztáshoz, hogy megőrizhesse saját hatalmát. Márpedig az amerikaiak többsége elsősorban reform-allergiás, és könnyen megtéveszthető a szocializmus meg a kommunizmus árnyékának naponkénti felvetésével, aminek a szárnyán a jobboldal előretörése lehetővé vált. Elég csak azt tudni, hogy a legnépszerűbb szélsőséges tévé- és rádiókommentátor szinte naponta arra kérte híveit, hogy imádkozzanak személyes biztonságáért, mert „soha nem lehet tudni, mikor csap majd le rá a diktatórikus Obama-kormányzat titkosrendőrsége”...
Obama, aki azzal az őszinte hittel és szándékkal érkezett 22 hónappal ezelőtt Washingtonba, hogy esélye van a pártpolarizáció felszámolására, nagyot tévedett. Annak ellenére, hogy a történelmi jelentőségű egészség-biztosítási reformtörvény jobban hasonlít a korábbi republikánus elképzelésekre, mint saját pártjának programjára, mégis rásütötték, hogy „alkotmányellenes”, hogy „szocialista”, hogy államosítja az egészségügyet. A republikánus vezetők odáig mentek, hogy kijelentsék: egyetlen céljuk a következő két évben az lesz, hogy meghiúsítsák Obama újraválasztását.
Az amerikai politikai filozófia és hagyományok alapján az sem elképzelhetetlen azonban, hogy a megosztott kongresszus együttműködésre készteti a főszereplőket. Az elnök továbbra is független a külpolitika irányításában, és már pénteken hosszú ázsiai körútra indul. Nyilvánvaló, hogy azon a téren keresi majd a sikerlehetőségeket. Clinton is így tett, amikor a maihoz hasonló helyzetben, már első két éve után elveszítette a kongresszusi támogatást. Többek között ennek a külpolitika felé való irányulásnak köszönhettük a daytoni békét.
Az új republikánus többség azonban az eddiginél is szélsőségesebb, sőt saját sorain belül is kigolyózta az úgy-ahogy kompromisszumra hajlókat. A sokat emlegetett, majdnem színtiszta fehér Tea Party (a nemformális párt címkéje szójáték az 1773-as, teaadó elleni, bostoni felkelés elnevezésére, illetve arra a rövidítésre, hogy „már így is eleget adózunk” – „Taxed Enough Already”) nem juttatta be ugyan leghangosabb jelöltjeit a kongresszusba, ám mégis sok vizet fog ott zavarni kompromisszumellenes retorikájával.
Mivel eddig szinte semmilyen programot nem hallottunk a jobboldaltól – kivéve az adócsökkentés leggazdagabbakra való kiterjesztésének, illetve a biztosítási törvény visszavonásának a követelését –, nem lehet tudni, milyen kérdésekben marad lehetőség az együttműködésre. Egy biztos: az amerikai nép hatalmas türelmetlenségről tett tanúbizonyságot. Mi sem láttatja ezt jobban, mint egy indianai polgár szavazás utáni nyilatkozata: „Múltkor a demokratákra szavaztam, de időközben elvesztettem a munkahelyemet, nincs betegbiztosításom, ez idegesít legjobban. Hát most megpróbálom a republikánusokat.” Nem számít, hogy éppen az a párt kívánja eltörölni a biztosításhoz való, éppen hogy csak kiharcolt jogot. Csak az számít, hogy „változások” következzenek. Ennyit már megint sikerült kiharcolni.
