Mottó helyett: „Valahányszor a dohányzás elleni keresztes háború jeleibe ütköztem, muszáj volt rágyújtanom, pedig már majdnem leszoktam, magamtól.” (Molnár Éva, alias Vavyan Fable)
A dohányzás egy roppant hülye, undorító és ártalmas dolog, de másfél milliárd rendszeresen füstölő földlakónak ezt hiába is bizonygatják.
Joggal és okkal hivatkozhatnak arra, hogy a dohányzás csaknem egyidős az emberiséggel, valamely formája a legelszigeteltebb kultúrákban is rendre megtalálható. Az észak-amerikai indiánok (már i. e. 5000 táján) a dohányt a Teremtő ajándékának tekintették, és úgy vélték, füstje az egekbe emeli az ember gondolatait és fohászait, gyógyításra használták, többek között asztma ellen is. Később olyanok is felbukkantak, akik a civilizáció hírnökeiként az indiánokat füstölték ki (és el), a békepipának pedig hadat üzentek. Előbb a békének, aztán a pipának is.
Elsőként IV. Murád oszmán szultán kísérelt meg dohánystopot bevezetni, arra hivatkozva, hogy a dohányzás veszélyezteti a közerkölcsöt és az egészségügyet. Csongzsen kínai császár (Ming-dinasztia) rendeletben tiltotta be füstölést, a mandzsu Csing-dinasztia tagjai pedig ezt a szokást az íjászat elhanyagolásánál is szörnyűbb bűnnek nevezték. A legdrákóibb intézkedést 1634-ben a moszkvai pátriárka hozta; a dohánytermékek forgalmazásának tilalmát megszegőket arra ítélte, hogy orrlyukukat vágják fel, hátukat pedig addig korbácsolják, amíg a bőr le nem válik róla. 1642-ben VII. Orbán pápa bullában ítélte el a dohányzást, I. Jakab angol király pedig A dohány ellen című írásával próbálta jobb belátásra bírni a füstölőket. Mivel ez nem ment, 4000 százalékos adót vetett ki a dohányra, ám ez is hatástalannak bizonyult. A súlyos büntetések és bírságok dacára a XVI. század derekára a dohányzás az úgynevezett civilizált világban mindenütt meghonosodott.
Amikor aztán a virginiai James Albert Bonsack 1881-ben szabadalmaztatta az óránként 120 ezer cigarettát sodorni képes gépét, a dohánytermesztés és a cigarettagyártás megállíthatatlannak tűnő iparosítása vette kezdetét. A XX. század első felében a dohánytermékek fogyasztása ellen korteskedő írásokat – az I. és a II. világháború okozta szünet után – az '50-es években több tanulmány követte. A dohányzás és a tüdőrák összefüggésére utaló bizonyítékok a '80-as években szaporodtak meg, de a dohányellenes lobbi még majd két évtizeden át nem ért el látványos eredményt. 1998-ban aztán az Egyesült Államok négy legnagyobb dohányipari vállalata és 46 állam főügyésze között létrejött egyezmény (The Tobacco Master Settlement Agreement) 180 fokos fordulatot jelentett: ez korlátozta először a dohányreklámokat, és egészségügyi kártérítés megfizetésére kötelezte a dohánygyárakat.
Az ennek nyomán keletkezett futótűz perzseli azóta is világszerte sok dohányos talpát... immáron Szerbiában is. A tapasztalatok messze nem egyértelműek. A tilalmat bevezető egyes országokban a plebsz állítólag elégedettséggel nyugtázta a hatósági intézkedéseket. Michael Bloombergnek, New York polgármesterének 2003-ban sikerült világra segíteni azt a rendeletet, amely azóta is teljes dohányzási tilalmat jelent az ottani bárokban és éttermekben. A közelmúltban a tilalom parkokra, strandokra és más nyilvános helyekre való kiterjesztését is javasolták. Elképzelhető, hogy hamarosan egy manhattani utcán is tilos lesz rágyújtani.
Ide szúrhatnánk be afféle intermezzóként Kurt Vonnegutnak, Az ötös számú vágóhíd, a Macskabölcső, a Gépzongora stb. szerzőjének egyik gyakran idézett élcét. A neves amerikai író, aki 2007. április 11-én hunyt el, azt követően, hogy New York-i otthonában elesett és végzetes fejsérülést szenvedett, egy évvel korábban a Rolling Stone magazinnak a következőket nyilatkozta:
„Gyerekkorom óta füstszűrő nélküli Pall Mallt szívok. Most azt tervezem, hogy beperelem a gyártóját, a Brown & Williamsont. Azért, mert hazug disznók; a dobozaikon ugyanis azt írja, hogy a dohányzás öl. Én meg már 83 éves vagyok.”
Nos, két év múlva már nem a fekete keretes figyelmeztető felirat éktelenkedik majd az Amerikában forgalmazott cigis dobozokon, hanem a sokkal expresszívebb képes applikációk. A tavaly elfogadott regula értelmében a dobozokat koporsóban fekvő halottak, kopasz rákbetegek, elsárgult fogak és más hasonló, lélekderítő fotók ékesítik majd. Kanadában már 2000 óta ilyen „esztétikai húzással” igyekeznek jobb belátásra bírni a dohányosokat, Indiában, Ausztráliában és Szingapúrban is már ez a gyakorlat, jövőre pedig Nagy-Britannia is áttér a sokkoló képekkel ellátott dobozokra.
Európa többi országában, ahol a dohányellenes mozgalomban országonként markáns különbségek tapasztalhatók, ez a képes figyelmeztetés egy ideig még várat magára, de mivel az ókontinens mindenben Amerikát majmolja, biztosra vehető, hogy rövidesen ez is meghonosodik. Az eddigi tapasztalatok alapján az uniós tagállamok közül Nagy-Britannia mellett Németországban, Franciaországban és Ausztriában tűnik legzökkenőmentesebbnek a dohányzástilalom alkalmazása nyilvános helyeken, Spanyolországban a közeljövőben szigorítani is tervezik a törvényt, ezzel szemben Hollandiában, Görögországban és a tilalmat tavaly bevezető Horvátországban is kénytelenek voltak enyhíteni a korlátozás fokán.
Nyugati szomszédunknál tavaly április 10-én lépett életbe a füststop, ám alig négy hónappal a korlátozás bevezetése után, visszaállították az eredeti állapotot, így a kávéházakban, kocsmákban és éttermekben ismét lehet füstölni. A görög bár- és étterem-tulajdonosok a jogszabályi szigorításokra fittyet hányva vették elő újra a hamutálakat, a szeptember 1-jén életbe lépett szigorítás felett egyszerűen szemet hunynak. A néma tiltakozás október derekán csapott át hangosba; az étterem-tulajdonosok nyíltan kijelentették, nem fogják betartani a tilalmat, fenyegetheti őket pénzbírság és engedély-megvonás, ha tiltják a vendégeknek a dohányzást, büntetés nélkül is tönkremennek, mert a vendégsereg nem ül be hozzájuk. A holland kocsmákat és kávéházakat érintő, 2008 nyarán bevezetett szigorítást a múlt hét derekán oldották fel. A regulát itt is a kávézók tulajdonosai kifogásolták leghangosabban, mondván, hogy a tilalommal együtt a bevételek is jelentősen csökkentek.
A statisztika sűrű erdejéből kilépve érdekes belegondolni, hogy ez az egész füstölgéses antagonizmus a szabadságjogaira oly büszke liberális nyugati társadalmakban harapózott el legjobban. Ott, ahol „a másság nemesít” üzenetű tolerancia-lobogót lengetik büszkén, ahol a homoszexualitás immáron nem szégyen, ahol ennek nyilvános vállalása már-már kérkedésre sarkalló „divatsikoly”. Velük szemben a nikotin-függők immáron megalázkodni, szégyenkezni kénytelenek, amikor röptereken, közintézményekben „karámokba” tereltetnek füstölögni, vagy kikényszerülnek valami kapualjba, az eresz alá, mint valami ázott verebek. Ilyenként egy fokon óhatatlanul is a másodrendűség érzésével, pontosabban éreztetésével kénytelenek szembesülni. Gyakorlatilag – afféle lenézett kisebbségiként – a negatív diszkrimináció alanyai.
Elgondolkodtató mindez, hiszen az egészségesebb környezetért folytatott dohányellenes küzdelem örve alatt a dohányipari termékeket rendre drágítják (a miheztartás végett a piros dobozos Marlboro ára Norvégiában 8,3; az Egyesült Államokban 7,89; Nagy-Britanniában 6,13–6,65; Svédországban 4,25; Dániában 3,9; Ausztriában 3,4; Svájcban és Olaszországban 3,3; Németországban 3,2; Spanyolországban 2,5; Japánban 2,3; Törökországban 2; Magyarországon 1,89; Csehországban 1,8 euró, nálunk pedig 1,3 eurónyinak megfelelő dinár), a dohányipari konszernek így a tilalmak ellenére állandóan profitnövekedésről számolnak be, és az állambácsi is elégedetten dörzsöli a markát, a dohánytermékekre kivetett óriási adó (ami nem egyéb mint közönséges „legalizált” zsebmetszés) ugyanis tekintélyesen duzzasztja a kincstári állományt.
Elgondolkodtató végül annak síkján is, hogy a füstölgő szivarok és cigaretták betiltása mellett még egyetlen lobbi sem emelte fel a hangját a fegyvergyárak kéményei okozta környezetszennyezés miatt. Senki sem kampányol a füstölgő puskacsövek betiltása érdekében, pedig azok is kifejezetten egészségkárosítóak. Ha a történelem nem hazudik, jóval többen kaptak már tőlük halálos kórt, mint a dohánytól.
