(Tudósítónk jegyzete)
Washington, dec. 3.
Aki az elmúlt húsz év alatt tanúja volt az amerikai külügyminisztérium átalakulásának – egy meglehetősen nyílt és nyitott intézménytől egy szigorúan zárt ajtós, betontömbökkel és elektronikus eszközökkel védett erődítményig –, az nem egykönnyen ül fel a WikiLeaks „sikerének”. Inkább felteszi a kérdést, hogy miféle sötét erők bravúrja következtében volt lehetséges a negyedmillió bizalmas külképviseleti jelentés ellopása és publikálása, illetve hogy kinek az érdekében állt a durva diplomáciai dömping.
Az első kitételre kézenfekvő az ellenvetés: a „táviratokat” nem a külügyminisztériumból, még csak nem is egy óvatlan diplomata számítógépéből lopták el, hanem egy sivatagi katonai támaszpontról, ráadásul egy meglehetősen idióta kinézésű közkatona kezével. A második felvetésünkre a „beavatottak” csípőből visszalőnek, mondván, hogy ostoba szemlélődők féktelen képzeletében születnek csak ilyen méretű konspirációk. A „felvilágosult” amerikai társadalom különben sem hisz az összeesküvés-elméletekben.
Hogy mégis hogyan kerül a sivatagba negyedmillió diplomáciai dépêche? Szeptember 11-ike után történt, hogy az amerikai hírszerzés legmagasabb vezetői úgy döntöttek, nincs elég egyeztetés a tizenvalahány kémszervezet mögött, és hogy a világ terroristáit megállítandó bizony „mindenkinek mindent” tudnia kell – már aki arra hivatott, és amire hivatott. Így az utolsó iraki bunkert rohamozó tizedesnek is elvben értenie kell, hogy az orosz olajmágnásai hogyan sajátították ki az állam vagyonát, és kik milyen módon juttatták (mint kiderült, nem igaz) tömegpusztító fegyverekhez a „nagy arab diktátort”, hiszen ki tudja, ki bújik meg a szétlövendő bunkerben!?
Történt pedig ez egy olyan időszakban, amikor – Colin Powell, majd Condoleezza Rice idején – az amerikai külügyminisztériumnak kevés beleszólása volt az amerikai külpolitika legfontosabb ügyeibe, mert azt a Fehér Házban és a Pentagonban alkották.
De ha a sivatagi támaszponton meg is volt a hozzáférés joga, onnan a világméretű publikálásig hosszú az út. És valami azt súgja nekünk, hogy ehhez nem volt elegendő az említett bárgyú képű közkatona fantáziája. Hogy miért vagyunk az ő intelligencia-mutatójának alacsony voltában oly biztosak? Hát már csak azért is, mert akinek világmegváltó álmai vannak, az picit tovább tervez annál, mintsem hogy néhány fájl lemásolása után életfogytiglanival, vagy akár golyó általi halállal beérje. Márpedig ez vár a szerencsétlen, kihasznált figurára.
De hogy Putyinéknál maradjunk: a KGB egykori ezredese – aki azért csak tud egyet s mást a kémkedés világáról! – csütörtök esti CNN-interjújában leszögezte, hogy szakértői szerint az egész kiszivárogtatás mögött sokkal nagyobb erők állnak, mint a kiskatona vagy a titokzatos elmebetegnek tűnő ausztrál, a WikiLeaks „szóvivője”.
Felmerül a kérdés: kik lehetnek azok, akiknek ekkora huszárvágásra van tehetségük és szükségük. Mint ahogy a legjobb detektívek is a motiváció fonalán indulnak el, itt is az kínálkozik a legkézenfekvőbbnek.
A történelem eddigi legnagyobb diplomáciai kiszivárogtatásához minden valószínűség szerint „történelmi” érdek is fűződik. Két ilyet tudunk elképzelni a huszonegyedik század első évtizedének végén: a közel-keleti béke meghiúsítását, valamint Barack Obama újraválasztásának megakadályozását. Innen már könnyen vezetnek tovább a szálak.
Két „hasonló” eset létezik az elmúlt fél évszázad amerikai történetében. Az első Richard Nixon bukásához vezetett, egyrészt a (vietnami háború valóságát tükröző) hírhedt „Pentagon-papírok” kiszivárogtatása, majd a Watergate-ügy kirobbantása és felgöngyölítése útján. A másik Ronald Reagan ellen irányult, az Irán–Contras botrány leleplezésével, de abban az ügyben mások vitték el a balhét, és megmentették az elnök bőrét, noha senki sem hitte, hogy az illegális fegyvereladásból származó bevételnek a nicaraguai ellenforradalmárok megsegítésére való átjátszását nem a legmagasabb szintről parancsolták meg vagy hagyták jóvá.
Most hasonló korszakot élünk, amikor az egyik politikai oldal egyszerűen mindent feltesz a másik oldal elnökének megbuktatására, valamint arra, hogy a jelenlegi külügyminiszternek se legyen soha esélye még egyszer az elnökségért ringbe szállni.
Furcsa módon éppen a diplomácia világára lesz legkisebb kihatása a WikiLeaksnek. Már a XVII. századi brit korona velencei követe megmagyarázta, hogy „a diplomata olyan becsületes ember, akit külföldre küldenek, hogy hazája érdekében hazudjon”. Ennek a mesterségnek jelentős nagymesterei léteztek az elmúlt fél évezredben, ugyanakkor a bécsi és a moszkvai császári-cári udvarok hatékonyan „ellenőrizték” az üzeneteket és nem kis sikereket értek el a legalkalmasabb pillanatokban való leleplezésekkel.
Ez a „szaktudás” ma sem veszett el, és csak fél évszázaddal ezelőtt köttetett meg az a bécsi konvenció, amelynek alapján, legalábbis szövetségesek között, a külföldi diplomaták státusa és tekintélye jelentősen javult. A munkának azonban továbbra is egyik legfontosabb része a helyi információk gyűjtése, még ha nem is okvetlenül kémmódszerekkel. Ez senkit sem lep meg.
Amikor Richard Holbrooke magánvacsorára hívta a Milošević alatti szerb ellenzék vezetőit, és megjósolta, hogy egyikük az életével fizet majd a rezsim megdöntéséért, vajon nem számolt volna be feletteseinek arról, hogyan reagált erre Zoran Đinđić és a többiek!? Aligha hihető. De az egyedi esetekről gyűjtött információ még nem hivatalos állami politika – csak apró mozaikkockaként hozzásegít annak kialakításához.
Mint ahogy a kiszivárogtatás maga is: aki képes volt erre, annak oka és célja is volt hozzá. Nem csoda, hogy szombat reggelre már nem volt elérhető a wikileaks.org a világhálón – mint ahogy az sem, hogy pár órával később már Svájcból „integetett” vissza a honlap. Az viszont igen, hogy a világ diplomáciájának felháborodása mellett is így képesek működni ezek a sötét erők.
