Amikor a sebészek jelezték, hogy készen állnak a műtétre, a titkos helyeken őrzött rabokat a helyszínre szállították, ott egyenként vagy csoportokban legyilkolták őket, holttestükből a műtőteremben kioperálták a megrendelt szerveket, majd azokat speciális hűtőtáskában tengerentúli magánklinikákra szállították...
(Léphaft Pál)
Ilyen horror-forgatókönyvbe illő jelenetek rajzolódnak ki az Európa Tanács (ET) jogi testülete által csütörtökön elfogadott jelentéstervezetből. A napi politika prizmáján törve az esetnek külön súlyt ad, hogy a szervkereskedelemmel (is) foglalkozó maffiaszerű hálózat „keresztapjaként” nem mást, mint a koszovói parlamenti választásokat frissen nyert párt vezetőjét, az ismét kormányfői székbe ültetendő Hashim Thaçit nevezték meg. Eszerint Thaçi az UÇK drenicai csoportjának vezetőjeként a koszovói konfliktus előtt és alatt ötödmagával irányította a fegyver-, kábítószer- és szervkereskedelmet, ilyenként legalább 300 szerb, roma és albán elrablásáért, kínzásáért és meggyilkolásáért felelős. Ennyi hát a fiatal demokráciának becézgetett, koszovói szabadságharcról futtatott románcnak!? – gondolhatnánk hozzá. És gondolják is sokan.
Érthető. Érthető, hogy ezen ET-jelentés nyomán az albániai Ribában levő, ún. Sárga házban történt borzalmak ismét reflektorfénybe kerülnek. Érthető, hogy a honi média a rá különben csöppet sem jellemző alapossággal igyekszik majd kideríteni„a teljes igazságot”, hiszen az immáron maffiavezérként feltüntetett Thaçit és társaságát afféle elégtételként jól kivesézheti. Bizonyos fokon az is érthető, hogy újfent erőre kap a „tegyünk keresztbe Prishtinának” mozgalom, és ebből eredően ismét elodázódik a Belgrád–Prishtina párbeszéd. És az is érthető, hogy ebből a sztoriból egy fokon a '99-es NATO-légicsapást felvezető, máig vitatott račaki mészárlást „annuláló” mese kerekedik majd ki. Az is érthető, hogy ebből a mondvacsinált koszovói függetlenség függvényében bizonyos fokú szatiszfakciót olvasnak ki, és elégedetten nyugtázzák, hogy végre eloszlani látszik az a merev egyformaság, amely azt a képet vetítette a világba, hogy ebben a szerencsétlen balkáni mészárszékben jók és rosszak harca folyt, olyképp, hogy a pozitív hősök sajnálatosan soha sem a szerbek közül kerültek ki, a negatívak viszont csaknem mindig. Valamennyien tudjuk persze, hogy fekete-fehér kép csak a mesékben és a bugyuta filmekben van (meg a PR-politikában); a valós életben a gaztettek és a gazemberek megítélését mindenkor csak az dönti el, hogy azok a nyertes vagy a vesztes oldalon áll(t)nak-e. Közérthetőbben: a történelmet (& igazságot) a győztes írja.
Hashim Thaçira és Koszovó image-ére nézve viszont roppant kellemetlen annak ténye, hogy az a svájci szenátor, akinek a nyomozása folytán állt össze ez az ET- jelentéstervezet, nem szokott légből kapott állításokra hivatkozni. Dick Marty, az ET jogi és emberi jogi bizottságának jelentéstevője három évvel ezelőtt azt teregette ki az ET asztalára, hogy a CIA 2002 és 2005 között több európai ország tudtával és segítségével fogott el, szállított és tartott börtönben törvénytelenül embereket. A CIA-Air létét és működését akkor minden érintett kormány erélyesen tagadta, de e tagadás ellenére is beigazolódott, hogy a titkos börtönjáratokról és vallatásokról minden Marty által megnevezett „játékos” tudott, csak éppen „felsőbb érdekből” szemet hunyt. Marty tavaly a kaukázusi köztársaságokban, Csecsenföldön, Ingusföldön és a Dagesztánban tapasztalt törvénytelenségeket tárta fel, és természetesen akkori jelentésének sem tudott mindenki örülni. A koszovói szervkereskedelem ügyében két éve vizsgálódik, gyakorlatilag azt folytatta, amit Carla del Ponte elkezdett. A hágai törvényszék előző főügyésze sehogyan sem tudott a vádemeléshez elegendő bizonyítékot összegereblyézni, mert – ismét csak felsőbb körökből és érdekből – lépten-nyomon zsákutcába irányították. Ugyanezen okokból bizonyosan Dick Martynak sem sikerül végighaladnia az igazságkeresés tövises útján. Már ezzel a megnyilatkozásával is csaknem lekörözte a WikiLeakset, és rendesen belerontott a harmonikus összképbe, amelynek kulisszaposztóját a szerb agresszió és az albán ártatlanság szálaiból szőtték.
Marty nagyon is tisztában van a világ működésével, így most sem ringatja magát csalárd álmokban. Maga is úgy véli, Thaçinak nincs miért aggódnia, aligha indul ellene eljárás, hiszen ahogyan korábban szemet hunytak nem kimondottan humanitárius cselekedetei felett, mikoron UÇK-parancsnokként „osztotta az igazságot”, úgy ezentúl is az Egyesült Államok és a nyugati országok támogatását fogja élvezi. Röviden; bármit is csinál, érinthetetlennek számít. Hogy ez most Thaçira, vagy a demokráciájára és jogállamiságára oly büszke Nyugatra nézve elszomorítóbb-e, azt döntse el ki-ki maga!
Addig is, a történet lényegén, magán a jelenségen sem ártana eltöprengenie, mielőtt azt (mint gyakorta lenni szokott) kilöttyintik a fürdővízzel. Hogy melyik jelenségre gondolok?!
Bizonyára mindenki hallott már rejtélyes eltűnésekről, vagy olyan esetről, hogy valakinek napokra nyoma veszett, aztán az illető, mint valami kómából, arra ébredt, hogy fáj a dereka, valami nincs rendben vele. Kisvártatva kiderül, azért, mert – miután valami parkban leütötték és elaltatták – kiműtötték fél veséjét.
Indiában, Pakisztánban sok falu van, amelyekben a férfiak többsége csak egy vesével vagy fél tüdővel él. A másikat lét- és családfenntartás érdekében eladta. És ez a jobbik eset, mert ott is le-leütnek, vagy meggyilkolnak bárkit, akár kevesebb pénzért is. Egy vese 4000–15000 eurónyiért kel el, egy here akár a milliót is elérheti. Persze az önkéntes donorok nem kapnak ennyit.
Az sem titok, hogy sok olyan tehetős beteg van, akinek már nem jó az indiaiak, pakisztániak, afrikaiak, mexikóiak veséje, mája, szíve, fehér emberét akarja, ezért Kelet-Európában és a Balkánon is egyre virágzóbb az illegális szervkereskedelem. Ha egy indiai szíve egymillió dollárt ér, egy európaié a dupláját. Csoda-e, hogy a szakértők a kábítószernél is jövedelmezőbb üzletnek tartják?
Az illegális szervkereskedelem méretéről csak hozzávetőleges adatok vannak, amelyek a legjobb esetben is csak a jéghegy csúcsát képezik. Becslések szerint Indiában és Pakisztánban évi kétezer illegális veseátültetést hajtanak végre, a Fülöp-szigeteken ennek talán a negyedét. Kínában az üzérkedők a halálra ítéltek szerveit is piacra dobják. A szervkereskedelem Bolíviában, Brazíliában, a Dél-afrikai Köztársaságban, Egyiptomban és Irakban, hozzánk közelebb pedig Törökországban, Oroszországban, Olaszországban, Ukrajnában, Moldovában és Romániában virágzik, de biztosra vehető, hogy nálunk is akadnak ilyen profilú „vállalkozók”.
Ha Thaçira és társaságára netalán egyszer rá is bizonyítják, hogy könyékig benne volt ebben, úgy óhatatlanul annak is ki kell derülnie, hogy számos „üzlettársa” is volt, vagy még mindig van. Nem döbbentene meg túlságosan, ha kiderülne, hogy egyik-másik a hatalmi hágcsón Thaçinál is magasabban ül(t).