Tudósítónk jegyzete
Washington, december 30.
Miközben a demokratikus társadalmakban karácsony és újév között lelassul a politikai élet, az autokratikus rezsimek gyakran kihasználják a külvilág máshová figyelését egy-két utolsó, év végi „csínytevésre”.
A Szovjetunió ilyentájt rohanta le Afganisztánt 31 évvel ezelőtt, Kína pedig tavaly karácsonykor tartóztatta le az idei Nobel-békedíjas Liu Hsziao-pót.
Így történt ez az idén is: december végére halasztották a Hodorkovszkij-ítélet kihirdetését Moszkvában, és Kijev is ezekben a napokban csapott le a legyőzött ellenzékre, beleértve a szőke hajfonatos Julia Timosenkót, Hugo Chávez pedig újabb másfél éves elnöki parancsuralmat csikart ki magának Venezuelában. A világsajtó további hatalmi túlkapásokra figyelmeztet, beleértve az új magyar sajtótörvényben rejlő veszélyeket is.
De nem ezekről szól igazán az év utolsó (előtti – mert ki tudja, mi történhet még 24 óra alatt!) „világhíre”. Még csak arról sem, hogy tegnap elhunyt a névről kevesek, de arcról – és a feltűrt munkászubbony ujjról! – annál többek által ismert Geraldine Hoff Doyle, a második világháborús amerikai nemzeti erőfeszítéseket serkentő „Bírjuk mi” plakát izmosan is csinos modellje. (Csupán szépséghiba, hogy a hölgy, akit 1942-ben kapott lencsevégre egy fegyvergyárban a UPI fotósa, mindössze két hétig „bírta” a lakkozott körmökre oly veszélyes munkahelyet.)
A fotót nyilván Kodachrome filmre készítették akkoriban, amit hét évvel korábban találtak fel – és amelynek gyártását tavaly állította le örökre a Kodak gyár. Most szilveszterkor viszont leáll a világ utolsó, egy kansasi kisvárosban működő, fotólaboratóriuma, amelynek eredeti Kodak előhívógépei vannak: Bye-bye papírfotók, éljen a demokratikus digitális fotózás – és civil riporterkedés –, valamint az azonnali megoszthatóság!
Így jutunk el a napi híreken át odáig, hogy mit is hozott az idei év, és mit ígér az új esztendő a közgondolkodás és a demokrácia kiterjesztésében. Először azonban pontosítsuk, mit is értünk „világhíren”! Mert hogy a kettő, a tartalom és a forma, a média és az üzenet, nagyon is összefügg.
A Google hírkeresőjén járunk, amely a világ több ezer napilapját, rádió- és tévéállomását követi figyelemmel percről percre, illetve azok legfrissebb anyagaiból készít válogatást. A news.google.com egyik címoldalas kínálata annak az összegezése is, hogy melyik az a hír, amelyet legtöbben megosztottak világszerte. A megosztásnak persze sokféle módja van, de lényegében mind ugyanazt a célt szolgálja, és közülük a leghatékonyabb a Facebook. Az a Facebook, amely az idén vált a világ legforgalmasabb honlapjává, lekörözve magát a sok évig egyeduralkodó Google-t is. Nos, december utolsó előtti napjának reggelén a legtöbbek által megosztott hír: „Négy jóslat az internetes politizálás jövőjéről”
Lényegében nem is a jóslatok maguk az érdekesek, hanem az, hogy az idei év tűnik fordulópontnak a demokrácia „demokratizálásában”: ezt a fából vaskarikát úgy kell érteni, hogy az idén döbbentek rá „elegen” arra, hogy a politikusokat nemcsak a szavazófülkében kell „tetemre hívni”, hanem folyamatosan, szinte minden pillanatban: a blogokban, „hivatalos médiumok” cikkeihez való hozzászólásban, a Twitteren – és persze a Facebookon.
Ezt az utóbbit használja a kritikus, de hagyományosan türelmes magyar közvélemény is a sajtótörvény elleni tiltakozásra: december 30-án, alig több mint egy héttel az indulás után, már 48 és 49 ezer között volt az „Egymillióan a magyar sajtószabadságért” oldalt kedvelők száma (és óránként több százzal szaporodott). Az utóbbi ugyan elmarad a magyar miniszterelnököt kedvelő facebookosok számától (57 ezer fölött), de az új politikai „párbeszéd” körvonalai akkor is kirajzolódnak.
Megkezdődött volna az ókori athéni demokrácia újjáéledése!? Kétezer-ötszáz évvel ezelőtt minden (szabad) athéni polgárnak (férfinak – de ez a két megszorítás ma már történelmietlen) egyenrangú szava(zata) volt a városállam ügyeinek intézésében, és a döntésekre jelentős befolyással volt a rendkívül fejlett korabeli politikai szatíra. Internetes szavazás plusz Facebook és Twitter!? Nincs új a nap alatt.
Nem dőlt még el, hogy visszajutottunk-e már, vagy valaha visszajuthatunk-e a közvetlen demokrácia világába (sokak szerint naiv vágyálom ez, és különben is csak a hangoskodókat szolgálná), de a mai nap „világhíre” ennek a – mégoly hihetetlen – esélyét, lehetőségét csillantja fel.
