Obama a londoni csúcson
Tudósítónk jegyzete
Washington, április 3.
Barack Obama rögtön egy kritikus csúcsértekezlettel kezdte nemzetközi szereplését (hadd ne tartsuk most első kanadai röplátogatását annyira fontosnak). A G20 londoni találkozóján azonban kevésbé rocksztárteljesítményére volt kíváncsi a világ, mint arra, hogyan lesz képes megállni a helyét a válságból kivezető megoldások kompromisszumos felkutatásában... legegyenlőbbként az egyenlők között.
Ez az utóbbi szójáték egyáltalán nem mellékes: az amerikai elnök maga utalt arra, hogy „többé nem csak Roosevelt és Churchill ül kettesben az asztalnál, hogy egy üveg pálinka mellett megoldja a világ bajait”, hanem egy sokkal tarkább világ két tucat vezetője, akik közül már jó néhánynak több pénze van, mint Churchill utódainak. Akiknek a szavát tehát nagyon is figyelembe kell venni.
Két erőteljes és ellentétes terv csapott össze Londonban: az amerikai–brit elképzelés, hogy a gazdasági fellendüléshez jóval nagyobb kormányprogramokra (értsd: serkentő költekezésre) van szükség, valamint a német–francia „világszabályozó” igyekezet. Mint láttuk, a csúcsértekezlet az egyetértő egyet nem értés rivaldafényében, csupa elégedett arccal ért véget, pedig gyakorlatilag egyik fél sem harcolta ki azt, amit a legfontosabbnak tartott.
Egyedül a „harmadik napirendi pont” diadalmaskodott, a Nemzetközi Valutaalap szerepének jelentős megerősítése. Az amerikai erőfeszítések a vártnál sikeresebbnek bizonyultak a 750 milliárdos alapfeltöltés ígéretének kicsikarásával. Amikor már mindenki leírta az alapot – és kevesen hullajtották könnyüket szerepének elhalványulása miatt –, akkor hirtelen éppen a gazdasági világválság kölcsönzött neki új szerepet és életerőt. Szinte egyik napról a másikra a legfontosabb nemzetközi „tűzoltóvá” lépett elő, megerősítve azt az amerikai elképzelést, hogy a gazdagok ne csak saját megmentésükkel törődjenek, hanem azokkal az országokkal is, amelyeknek nincs elegendő saját tartalékuk ahhoz, hogy monumentális serkentő csomagokkal indítsák újra gazdaságukat.
Obama legnehezebb feladata azonban mégsem ennek elfogadtatása volt, noha ezt még otthon is el kell adnia. Úgy kellett képviselnie az Egyesült Államokat, hogy méltóságteljesen elismerje a válság amerikai gyökereit, de egyszersmind egyértelművé tegye, hogy Washington nemcsak a maga számára keresi a kiutat, hanem eszébe sem jut feladni az ország globális vezető szerepét.
Az új amerikai elnök számára egyszerre volt ez könnyű is meg nehéz is: egyszerű, mert a válság nem saját tévedései miatt következett be, ugyanakkor bonyolult is, mert az amerikai politika íratlan szabályai alapján nem háríthatott minden felelősséget elődjére, és mert belpolitikai ellenfelei már amúgy is azzal vádolják, hogy „kiszolgáltatta Amerika szuverenitását” a külföldi szándékoknak.
Ez az utóbbi vád természetesen nevetséges: egyrészt Obamának még nem is lett volna ideje ilyesmire, másrészt éppen George Bush volt az, aki apja nemzetközi tőkés klánjának az érdekei alapján kormányzott. A Sarkozy-féle globális pénzügyi szabályozás bevezetését azonban mindenképpen le kellett törnie Obamának, mert azt Amerika sohasem bocsátotta volna meg neki. A francia elnök szerencsére olyan vitába keveredett kínai kollégájával (a kínai fennhatóság alatt levő Hongkong és Makaó súlyos adócsalásokat lehetővé tevő, ködfátyolba burkolózó bankjainak elítélése ügyében), hogy abból csak Obama tudta megszabadítani. Az amerikai elnök tehát máris aratott egy minidiadalt közvetítési ösztönével és technikájával, és ezt Sarkozy is kénytelen volt elismerni.
Ugyanakkor bizonyosságot nyert az is, hogy a kínaiak mégsem olyan pénzügyi zsenik, mint amire kétezer milliárdos tartalékukból következtetni lehetne. A pekingi vezetők ma már szeretnének menekülni abból a dollárcsapdából, amibe a könnyű – és jelentős részben ócska – exportjuk idején beleléptek azzal, hogy nem voltak hajlandók rugalmasan kezelni valutájuk árfolyamát.
Valutatartalékának jelentős részét ugyanis Kína amerikai állampapírokba fektette, amik ugyan nem hoznak magas kamathasznot, de a legbiztonságosabb nemzetközi beruházásnak számítanak a világon. Mára azonban rájöttek, hogy az amerikai kormány kilátásba helyezett költekezési programja előbb-utóbb gyöngítheti majd a dollár értékét, vagyis a felhalmozott kínai kincsét is. Ezért vetették fel egy „nemzetközi valuta” létrehozásának az ötletét, amiből persze nem lesz semmi: sem a dollár, sem az euró urai nem fognak abba belemenni.
Obama kulisszák előtti legnagyobb győzelmét mégis az újságírók körében aratta: a sokat látott és alig valamitől meglepődő nemzetközi tudósítók egy része megtapsolta az amerikai elnököt több mint egyórás sajtóértekezlete végén. Ilyesmire szinte sohasem kerül sor nemzetközi fórumokon.
Még a hagyományosan savanyú és gonoszul csúfolódó brit sajtó sem volt képes kivetnivalót találni az amerikai elnöki pár londoni fellépésében. A britek nem attól hűltek el, hogy Michelle Obama átkarolta a királynő derekát (a brit királyi család tagjai hagyományosan irtóznak az érintéstől), hanem attól, hogy ez ma már senkit sem zavar, legkevésbé a 82 éves II. Erzsébetet, aki egy iPodot kapott Obamáéktól ajándékba. Obamát tehát csak egyvalaki főzte le a londoni csúcson aratott sikereivel: saját felesége.
Marad a legfontosabb kérdés, amire az amerikai elnök is utalt összefoglalójában: amit a csúcson elértek, arra mindenképpen szükség volt. Kérdés, hogy elégséges lesz-e a válságból való kilábaláshoz.
