Beta/AP
Kubai veteránok csütörtökön Havannában megemlékeztek arról, hogy Fidel Castro elnök 1961. április 16-án jelentette be: Kuba szocialista ország lesz
Tudósítónk jegyzete
Washington, április 17.
Az Egyesült Államok 1962-ben a forradalmi Kuba teljes elszigetelésével állította meg a kommunizmus terjedését a nyugati féltekén. Történelmi távlatból szemlélve ezt bölcs döntésnek is lehet nevezni, ugyanakkor nevetséges paranoiának is, amivel a világ legnagyobb hatalma egy tehetetlen törpeszomszédot szegényített el.
Amerikai elnökök egész sora próbálta meg a nyitást, de vagy mindnek beletört a bicskája, vagy a következő, republikánus államfő rendre visszacsinálta az „engedményeket”. Ez történt Carter gesztusaival Reagan alatt és Clinton liberalizációjával a második Bush alatt. Minapi bejelentésével most Barack Obama próbálja megtörni a jeget, de csak roppant óvatosan, nehogy ez a felvonás is kudarccal végződjön.
Az Egyesült Államokban másfél millió kubai származású bevándorló él. Az amerikai embargó miatt eddig háromévente kaphattak csak engedélyt rokonlátogatásra (a többi állampolgár csak sajtó- vagy kultúrküldetésben utazhat), és évente legfeljebb 1200 dollárt küldhettek hozzátartozóiknak. Ebből évi egymilliárd jött össze a szigetország lakói számára. Most mindkét korlátozás megszűnik, sőt a telefon- és internetkapcsolat is felszabadul, de a kereskedelmi zárlatot Washington egyelőre nem tervezi feloldani.
A guantánamói fogolytábort Obama választási ígéretével összhangban az év végéig felszámolják, de a 106 évvel ezelőtti szerződés értelmében a támaszpont továbbra is amerikai kézen marad. Olyan ötlet is elhangzott már, hogy a 116 négyzetkilométernyi területen szabadkereskedelmi zónát hozzanak létre kubai menekültek számára, és ezzel végre a Castro-rezsimre hárítsák a tilalmak fenntartását.
Mint több elnökválasztáson is láttuk, Florida roppant fontos szavazói harctér, ezért a kubai bevándorlóknak aránytalanul nagy súlyuk van az amerikai politikai színtéren. A szigetországból eleinte, közvetlenül a forradalom előtt és után, elsősorban a nagypénzűek menekültek, természetesen vagyonukkal együtt. Ezek és leszármazottaik most is jelentős pénzügyi – és azáltal politikai – erőt képviselnek. Noha a fiatal nemzedéknek egyre inkább elege van az értelmetlen kereskedelmi és minden más bojkottból, az idősebbek még mindig inkább elviselik honfitársaik Castro alatti nyomorát, mintsem hogy teljes nyitással és az attól remélhető gyors változásokkal söpörnék el az elavult kubai rendszert. A konzervatív kubai lobbi egyszerűen nem hiszi, nem érti és nem is ismeri azt a tényt, hogy Európában is az járult hozzá leginkább a kommunizmus bukásához, hogy az emberek egyre jobban megismerték a nyugati világot, nem pedig a teljes embargó.
A realitások talaján maradva Obama csak nagyon korlátozott liberalizációt rendelt el, de azt reméli tőle, hogy a kubai vezetés legalább valamiféle reciprocitást lesz képes mutatni. Akár már ezen a hétvégén, az amerikai államok csúcstalálkozóján, amelyet Trinidad és Tobagóban tartanak. Az egésznek a legnagyobb szépséghibája, hogy arra Kubát meg sem hívták, ami szöges ellentétben áll azzal az obamai ígérettel, hogy minden ellenséggel hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni.
Az amerikai államfő minapi mexikói sajtóértekezletén azt kérdezték tőle, hogy miért csak a kubai bevándorlóknak engedte meg a korlátlan utazást, miért nem minden amerikai számára, ami teljesen logikus lenne. Obama nem tudott érdemben válaszolni a kérdésre, csak a másik féltől várt viszonzó gesztusra hivatkozott.
A valóság az, hogy az amerikai szélsőjobb máris „kommunizmussal”, sőt „fasizmussal” vádolja Obamát, ami európai fülnek talán teljesen hihetetlen, de igaz. Minden egyes új elnöki döntés, ha mégoly racionálisnak is tűnik a józan ész számára, további, erősödő belpolitikai fenyegetésekhez vezet, és ki tudja, hol az elviselhetőség határa...
Obama tehát kénytelen óvatos kötéltáncot járni a Floridát Kubától elválasztó roppant politikai szakadék, vagyis a mindössze 150 kilométer széles tengersáv fölött.
