Léphaft Pál
Bármilyen ítéletet is hozzon a hágai Nemzetközi Bíróság, Szerbia semmiképp sem ismeri el Kosovót – nyilatkozta ifjú külügyminiszterünk annak apropóján, hogy az ENSZ égisze alatt működő, hágai székhelyű bíróság (International Court of Justice – ICJ) szerdán közölte: a megadott határidőig 35 ENSZ-tagállam fejtette ki írásban álláspontját Kosovo függetlenségi nyilatkozatának jogszerűsége kapcsán.
Igaz, hogy Vuk Jeremić standard állapotában percenként átlagosan tízszer mondja el kedvenc mantráját (Szerbia sohasem ismeri el Kosovót), ezzel a megnyilatkozásával azonban lényegében azt közölte, hogy ez az általa reprezentált Szerbia magasról tesz erre a bíróságra, melytől ezt a véleményezést kérte. Mert ha valaki nemzetközi jogorvoslásért folyamodik, ám közben azt hangoztatja, hogy ennek a testületnek az ítéletétől függetlenül nem változtat álláspontján (bármilyen ítéletet is hozzon), akkor azzal azt (is) közli, hogy alapvetően fittyet hány eme bíróságra, ilyetén de facto saját levesébe köp.
Ezen az sem változtat, hogy Belgrád természetesen azt reméli, az ICJ „kedvező ítéletet” hoz majd, és a nemzetközi joggal ellentétesnek minősíti a kosovói függetlenség egyoldalú kikiáltását. Ettől aztán – dagad tova a reményskála – hirtelen minden megváltozik, visszarendeződik: az ítélet erkölcsi súlya folytán a Kosovót eddig elismerők bűnbánóan visszakoznak, Priština pedig újra tárgyalóasztalhoz kényszerül ülni, ahol – hah, miért ne álmodnánk tovább ezt a rózsás álmot?! – már Belgrád szabja majd meg a játékszabályokat, és dönti el, melyik a mindenkinek jó megoldás.
Az együgyűek tekintélyes tömegében bizonyára akad még vevő erre a naiv fantazmára (bár a statisztikák arról árulkodnak, hogy ezt a közfogyasztásra szánt maszlagot mind kevesebb gyomor veszi már be), meg nyilván imponáló lehet ez a tököslegénykedés is, hogy inkább együtt hálunk a vörös ördöggel, mintsem Kosovót veszni hagyjuk, de más a vágy (eszme), és más a valóság (pragma).
Először is az ICJ ítélete – melyre még minimum másfél évet kell várni – nem kötelező érvényű. Hogy mennyire nem, példázza, mondjuk, a testület 2004 júliusában kimondott verdiktje, mely a nemzetközi joggal ellentétesnek minősítette az Izraelt Ciszjordániától elválasztó védőfalat, s annak lebontására szólította fel Izraelt. A helyi araboknak e „nagyszerű győzelem” okán jóformán még pezsgőt sem volt idejük bontani, amikor az izraeli kormány képtelen döntésnek minősítve azt jelezte: esze ágában sincs tartani magát hozzá. Nem tartja, mi több, a gázai hadművelet után immáron Egyiptom is falat épít a rafahi átkelőnél. Jeremićhez hasonlóan tehát Priština is (+ aki még ügyének tartja) jó előre kinyilatkozhatná, hogy bármilyen ítéletet is hozzon a bíróság, a független Kosovóról sohasem mond le. 1:1. Patt.
Másodszor. Ahhoz, hogy Kosovo Szerbia része legyen (maradjon), Belgrádnak nemcsak a tekintett területre kellene igényt tartania, hanem az ott élő polgárokkal is számolnia kellene, márpedig az ottani albánok csaknem egy évtizede nem szerepelnek a választói jegyzékben. Vannak, de nincsenek. Az ország legnépesebb választótestülete, mely – éppen voksolás idején – alkalmilag kámfort játszik.
Ugyanakkor – másfelől – Belgrád annak a látszatnak a fenntartására, hogy Kosovo még mindig Szerbia, a rengeteg idő mellett óriási pénzeket is pocsékol. Jelenleg éppen – a vízumkényszer év végére remélt feloldását is kétségessé tevő – akut „gyomorgörccsel” bajlódik (igen nagy csendben), nevezetesen az új útlevelek okozta 22-es csapdájával.
Mivel a hivatalos álláspont szerint Kosovo továbbra is az ország része, Szerbia elvben nem tagadhatja meg a kosovói albánok útlevélkérelmeit. Már mintegy 1200 biometrikust ki is adtak. És itt jön a dupla csavar: az Európai Bizottság ugyanis – melynek szakértői a hónap végén tesznek jelentést arról, hogy Szerbia eleget tesz-e a schengeni feltételeknek – ellenzi ezt a gyakorlatot. Teszi ezt biztonsági okokból, úgy véli ugyanis, hogy annak az országnak, amely olyan útleveleket ad ki, amelyekkel a polgárai majdan vízummentesen utazhatnak a schengeni térségbe, teljes mértékben ellenőriznie kell azt a területet, és felelősséget is kell tudnia vállalni az ott élő polgárokért, ahol ezeket az útleveleket kiadja. Logikus. Különösen, ha toldalékoljuk, hogy az uniós menekültstátusért folyamodók számottevő része éppen kosovói albán. Szerbia ennek a követelménynek nyilvánvalóan nem tesz és nem is tud eleget tenni. Nem is ellenőrzi a kosovói albánok lakta területeket, még kevésbé az ott élő kétmilliónyi albánt, tehát nem is vállalhat értük felelősséget.
A gyakorlat síkján tehát a szerb külpolitika két stratégiainak mondott alapcélkitűzése (Kosovo megtartása és az uniós tagság elnyerése) van egymással kollízióban. Sajna ebben az igazságtalan, velejéig romlott érdek + pénz = hatalom + jog = pénz struktúrájú világban nagyjából két alternatíva van: úszni a sodrással vagy ár ellen... fulladásig. „A kicsit ár ellen, kicsit sodródva”-féle „középút” nem célszerű, mert végeredményeként csak kissé később, ám teljesen ki- vagy befulladva érünk a csendesebb vizekre. Ezt kellene (kellett volna) az irányadó célkitűzések kijelölése előtt tisztázni (a „hogy nyerjük meg a következő választásokat?” helyett), hogy ne úszkáljunk összevissza és hiába. Elég, hogy már javában isszuk a levét.
