Tudósítónk jegyzete
Washington, április 24.
„Kínos” döntés vár az amerikai elnökre: Barack Obamának, aki számos helyzetben mondogatta már, hogy „előre kíván tekinteni, nem hátra”, most éppen a CIA korábbi vallatási módszerei kapcsán kell kötéltáncot járnia a törvényesség biztonsága és a biztonsági szükségletek két partja között feszülő szakadék felett.
Ha az innenső parton marad, akkor senki sem vetheti a szemére, hogy szemet hunyt az előző kormány törvénytelen vagy erőltetett legalizmusokkal „törvényesített” túlkapásai fölött, ám könnyen kiteszi önmagát, utódait – sőt még demokrata elődjét, Bill Clintont is – annak, hogy a mindenkori következő kormányzat jogi eszközökkel üldözze a korábbi hatalom neki nem tetsző döntéseit és azok meghozóit. Arról nem is beszélve, hogy ha netán újra terrortámadás érné Amerikát, soha senki nem bocsátaná meg neki a törvény háta mögé való bújás „gyengeségét”.
Ha viszont úgy dönt, hogy utólag nem szabad megítélni a fokozott veszély időszakában jóhiszeműen vagy akár másként kiadott politikai felhatalmazásokat és jogi magyarázatokat, illetve az azok alapján végrehajtott kínvallatásokat, akkor azok mellé áll, akik a pragmatizmus nevében azt vallják, hogy a cél szentesíti az eszközt, és a jelen meg a jövő minden amerikai katonáját kiteszi a – feltehetően még kegyetlenebb – ellenséges módszerek potenciális kínjának.
Ezt a dilemmát próbálta Obama áthidalni azzal, hogy a múlt héten nyilvánosságra hozatta azt a néhány belső feljegyzést, amely megvilágította a guantánamói és a titkos amerikai fogolytáborokban korábban alkalmazott kínvallatási technikák lényegét, hatását, valamint a Bush-kormányzat jogászai által összekotyvasztott „törvényességi” magyarázatok szellemét.
Külön eszmefuttatást igényelne, hogy körbejárjuk a CIA-től származó „felerősített vallatási technikák” lényegét. Nyilvánvaló, hogy az amerikai „szakemberek” nem középkori módszereket alkalmaztak, és kínosan vigyáztak arra – sőt szintén jogellenesen, egészségügyi személyzetet is bevontak annak biztosításába –, hogy az „alanyok” ne haljanak bele, és ne essen testükben tartós (legalábbis kimutatható) fizikai károsodás. Tehát egyetlen feltételezett terroristát sem „vontak le a tíz körméről”, vakítottak meg, heréltek ki, fojtottak vízbe.
Merthogy a fejjel lefelé lejtő deszkára kötözött fogoly arcára való vízöntés (amit a világ azzal az egyszerű, de semmitmondó angol szóval ismert meg, hogy waterboarding, vagyis „vízdeszkázás”) – még ha közben a szerencsétlen úgy is érzi, hogy rögtön megfullad – nem ugyanaz, mint a tényleges vízbefojtás. Akkor sem, ha ügyesen kiszámították, naponta hányszor és hány másodpercig szabad ezt csinálni, hogy aztán egyes fontosabb rabokon akár százvalahányszor is „kipróbálják”.
Csakhogy a kínzatás mai civilizált felfogása jelentősen különbözik a korábbi évszázadokétól. Sőt az Egyesült Államok alkotmánya már 1791-ben megtiltotta a „kegyetlen és szokatlan” módszerek alkalmazását. Ezek közé mégiscsak könnyen odatartozik a falhoz csapás, a bogarakkal telt gödörben tartás vagy a férfi foglyok napokon át való meztelen parádéztatása szándékosan gúnyolódó női őrök előtt. Hogy a huszadik századi nemzetközi egyezményekről – és azoknak az amerikai legfelsőbb bíróság által is megerősített érvényességéről – ne is beszéljünk!
Akkor hát hol a dilemma?
A Bush-kormányzat számos vitatott eljárásának „szerzőiségéről” ismert Dick Cheney volt alelnök most furcsa módon (saját védelmében) maga javasolja egyes – a fenti módszerekkel kicsikart – vallomások tartalmának nyilvánosságra hozatalát. Éppen ő, aki azelőtt még azt is örökre titokban akarta tartani (a mai napig nem lehet tudni), hogy hatalmának első hónapjaiban kikkel és miért találkozott az energiaiparból, abból a szektorból, amelynek vezetőit és tulajdonosait ő meg Bush a rákövetkező években mesés profithoz juttatta.
Obama tehát azért van nehéz helyzetben, mert ha nem vizsgáltatja ki a politikai hátteret, akkor gyengének minősül, és esetleg külföldön elfogott amerikai katonákat tesz ki hasonló bánásmódnak. Ha viszont eljárást indít a volt politikusok és jogászaik ellen, azzal az amúgy is nehéz belpolitikai döntések időszakában saját hatalmát gyengíti.
A végrehajtó ügynököket az elnök máris biztosította afelől, hogy nem fogják üldözni őket, ha felsőbb utasításra és jogi magyarázatokkal ellátva cselekedtek, mert egyébként a hírszerző tevékenység eredményességét kockáztatná. Ezzel a CIA hűségét erősíti, és feltehetőleg az ország nemzetközi tekintélyének újjáépítéséhez is hozzájárul.
Egyesek szerint a kiút egy „bölcsek tanácsában” rejlik, amely nem a törvény drákói szigorával fenyegetné a korábbi döntéshozókat és agyafúrt jogászaikat, hanem a tények feltárására felhatalmazva az igazság közzétételének – és az amerikai tekintély helyreállításának – lefegyverező szükségességével.
Ha az még működik.
