Beta/AP
Barack Obama a demokratákhoz átálló Arlen Specterrel (balról) és Joe Biden alelnökkel
Tudósítónk jegyzete
Washington, április 29.
Egy új kormányzat első száz napjának értékelése 1933 tavaszára nyúlik vissza, amikor Franklin Delano Roosevelt rendkívüli ülésszakra hívta össze a kongresszust, és három hónapon át egymás után fogadtatta el vele a nagy gazdasági válságból való kilábalás törvényes eszközeit. Azokat a megoldásokat, amelyek azóta is az amerikai gazdasági rendszer alapvető biztonsági pilléreit képezik.
Sikereivel Roosevelt magasra állította a lécet, az emberek hittek neki, és a politikai vészmadarak parádéja sorra elhalványult az eredmények tükrében. Jelöltsége idején Barack Obama nem is sejthette, milyen követelményeket állít maga elé a Roosevelttel való párhuzam emlegetésével, azt pedig különösen nem, hogy milyen körülmények között kell majd teljesítenie őket.
Ebben az összefüggésben minősíti az amerikai sajtó – és szerda esti sajtóértekezletén maga az elnök is – az elmúlt száz nap eredményeit. A Roosevelt óta nem tapasztalt gazdasági válságnak persze koránt sincs vége, még nem is látszik igazán a vállalandó áldozatok teljes mérete, de a legutóbbi hetek gazdasági pulzusa szakértők szerint azt mutatja, hogy ha a kilábalás még messze is van, az út nem járhatatlan, sőt már rá is lépett az Egyesült Államok kormánya.
Ennek az utóbbinak a legérdekesebb és legjelentősebb mutatója az, hogy Obama beiktatása idején az USA lakosságának mindössze 23 százaléka vélte úgy, hogy az ország jó úton jár, most pedig már 41 százaléka bizakodó. Ez még mindig nem abszolút többség, de annak fényében, hogy milyen politikai hangulatban jutottunk idáig, kiváló eredménynek mondható.
Obama eddigi legnagyobb törvényhozási sikere mutatja legjobban, milyen feltételek között kénytelen a kiutat keresni: a Republikánus Párt egyetlenegy képviselője sem (és a negyvenből csak 3 szenátora) szavazott február közepén a 787 milliárd dolláros gazdasági serkentőcsomagra, és az ellenzék azóta is a bekeményítésen munkálkodik. Olyannyira, hogy az említett három közül az egyik szenátor, a pennsylvaniai Arlen Specter kedden átállt a demokratákhoz. (Az utóbbi 95 évben mindössze 13 ilyen „pártütés” történt Amerikában.) A jobboldal annyira beszűkült a legkonzervatívabb magjába, hogy a mérsékeltek nemcsak nem érzik jól magukat közöttük, hanem saját pártjuktól kell leginkább tartaniuk a jövő évi választások előtt. Ez történt a tekintélyes Specterrel is, aki így rendkívüli „századik napos” ajándékkal lepte meg Obamát és a demokratákat. Ami arra lehet jó, hogy lehetetlenné tegye a procedurális obstrukciót, ha a múlt novemberi választások utolsó tisztázatlan eredményeként Minnesota végre a győztest küldi a szenátusba hatvanadik demokrataként.
De lássuk végre Obama első száznapos „bizonyítványát”!
A külpolitikára természetesen kevesebb ideje jutott, mégis ott történtek a „látványosabb” dolgok: Elrendelte a guantánamói fogolytábor bezárását és a kínzások leállítását. Meghatározta az iraki harci feladatok végső határidejét és a kivonulás menetrendjét. Kanadától Irakig kilenc országban járt száz nap alatt, és óvatos, de egyértelmű nyitó gesztusokat tett mindenütt a választási kampány alatt megígért irányban: Irak és Afganisztán mellett Pakisztán, Irán, Kuba és Venezuela is egy másfajta amerikai elnököt ismerhetett meg, és most rajtuk áll, mennyire képesek fogadni a felkínált lehetőségeket. Saját szakszervezeti bázisával dacolva bejelentette, hogy nem tárgyaltatja újra az észak-amerikai szabadkereskedelmi szerződést. Megmutatta a világnak, hogy Amerika képes tanulni saját hibáiból, sőt azt is, hogy kizárólag együttműködéssel lehet kilábalni a gazdasági válságból.
Talán éppen ebben az utóbbi pontban különbözik legjobban Obama helyzete a nagy elődétől: 1933-ban és a rákövetkező években Roosevelt kénytelen volt Amerikába zárkózva dolgozni a problémák megoldásán, mert a világ többi vezető hatalma egy egészen más, vészjós irányba mozdult el. Obama viszont megengedheti magának azt a luxust, hogy – új együttműködési készséget mutatva – számítson ne csak a szövetségesekre, hanem a vetélytársak, sőt egyes ellenségek remélt jobb belátására is.
Mégis minden az amerikai gazdasági állapotok további alakulásán múlik majd. Ha az eddigi lépések – amelyek a belpolitikai körülmények miatt sokkal óvatosabbak voltak, mint Rooseveltéi – eredményesek lesznek, akkor Obama folytathatja a „nagy változások” tervét: mint többször elmondta, a jelenlegi válság nem akadály, hanem előmozdító lehet a korai Bush-évek legsúlyosabb gondjainak megoldásában: az egészség- és társadalombiztosítási rendszer reformjában, ami egyesek szerint mára már „mellékes” gonddá süllyedt, ám Obama és csapata szerint továbbra is a gazdasági válság egyik központi kérdésének számít.
Természetesen rengetegen vannak, akik aktívan dolgoznak Obama elgáncsolásán, és kudarcuk nem eleve garantált. Az új elnök első száz napját nemcsak az óvatos húzások, hanem a „szocializmus, sőt a kommunizmus bevezetésének” vádja is tarkította. Pedig az eddigi politika sokkal inkább tekinthető túl óvatosnak, mint „égbekiáltóan” radikálisnak. Amerika kétségtelenül a kettő közötti zseniális manőverezést várja az elnöktől.
