Nehéz megérteni a Teherán utcáin jelenleg zajló – az egész közel-keleti helyzetre nézve is sorsdöntő – eseményeket, hisz az újraválasztott Mahmúd Ahmadinezsád és a választások kimenetelébe belenyugodni nem hajlandó reformpárti ellenlábasa, Mir Hoszein Muszavi valójában azonos táborba tartozik: mindketten annak a forradalmi nomenklatúrának a tagjai, amely az iszlám köztársaság megtartásáért küzd, látszatra csupán személyes rivalizálás és apróbb ideológiai ellentétek húzódnak meg e mögött az immáron késhegyre menő hatalmi harc mögött.
Annak ténye sem igazán vetít rá a lényegre, hogy Ahmadinezsád nem hajlandó meghajolni a Nagy Sátán és a Kis Sátán előtt – ahogyan az USA-t és Izraelt nevezi –, Muszavi viszont azt hirdeti, hogy az ország jövőjét csak a Nyugat felé nyitás szavatolhatja. A lényegre a perzsa állam közelmúltjának egyes eseményei világíthatnak rá, legalábbis magyarázhatják a színfalak mögött folyó nagy sakkjátszma egyes lépéseit. Ehhez fél évszázadnyira kell visszapörgetni az idő kerekét.
Az iráni Nemzeti Frontot megalakító Mohamed Moszadek 1951-ben lett az ország kormányfője. Reformlépései között elsőként államosította az Angol–Iráni Olajtársaságot (AIOC), mert azt akarta, hogy a perzsa olajból származó jövedelem végre valóban a perzsáké legyen. Anglia – a parlamentáris demokrácia mintaállama – a szokott módon reagált: hadiflottája blokád alá vette az iráni kikötőket, és megbénította annak olajkivitelét. Moszadek válaszul megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Londonnal, felszámolta a monarchiát, kikiáltotta a köztársaságot, és önmagát nevezte ki elnöknek. A Nyugatnak lépnie kellett. És lépett.
Az iráni politikai és gazdasági rendszer destabilizálását, azaz a hatalomváltást célzó konkrét lépésekkel az MI6-ot és a CIA-t bízták meg, az utóbbi pedig az Ajax fedőnevű „hadművelet” keretében egyetlen emberére bízta a lebonyolítást. Az illető Kermit Roosevelt volt, a 26. amerikai elnök, Franklin Delano Roosevelt unokája. James Lockridge álnéven 1953. június 19-én osont át iráni földre, és pármilliós „költségvetéssel” kezdett neki aknamunkájának. A Reza Pahlavi sahhoz hű főtisztek, köztük Fazolah Zahedi tábornok „megnyerésében” – akinek a sah meghagyása alapján a miniszterelnöki posztot is megígérhette –, a média, valamint minden fontos személy és intézmény megvesztegetésében olyan sikere volt, hogy még Washingtont is meglepte. Az államcsíny első nekifutásra ugyan nem sikerült, és a sahnak rövid időre el kellett hagynia az országot, de másodjára „megtörtént”, Moszadek uralma ellen „fellázadt” a nép; Teheránban tankok csináltak rendet, a légierő lebombázta Moszadek rezidenciáját.
A lánctalpak nyomában visszatért sah modern, felvilágosult uralkodó volt. Ezen elsősorban azt kell érteni, hogy – miután első intézkedései közt eltörölte az államosítást – hazája olajkincsét úgyszólván ingyen adta azoknak, akik ismét trónra segítették. Moszadeket, a demokratikusan választott elnököt, akit a Time magazin az év emberévé választott, egy kirakatperben három évre ítélték. Minden (egyetlen) bűne az volt, hogy hazájának akarta az olajat. A katonabörtönben lehúzandó három évre az azt követő életfogytiglani házi őrizet reményében vonulhatott be. Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatja magát, mert így nem volt alkalma közvetlenül tapasztalni a sah demokratikus rendszere egyik, azóta is sokat emlegetett csúcsintézményének, a SAVAK-nak, a világ talán legkegyetlenebb titkosrendőrségének a módszereit.
Az Ajax-akció tényleges célját annak kiötlői és kivitelezői természetesen elhallgatták. Maga Kermit Roosevelt 26 évvel később megjelentetett, Countercoup című könyvében is azt állítja, hogy minderre csakis azért volt szükség, hogy megakadályozzák az iráni kommunista párt, a Tudeh hatalomra törését, a CIA ugyanis állítólag úgy látta, hogy Moszadek uralma jó táptalajt jelent a Moszkva-barátságnak, a vörös veszedelem elburjánzásának.
Valójában ez az eset egy alapjaiban új – később és azóta is sok országban alkalmazott – módszert teremtett, „receptet” arra, miként lehet manipulálni egy országot, amikor a globális impérium új területet hódít. Kermit Roosevelt tulajdonképpen akaratlanul is egy új profilú „mesterséget” alapozott meg: világra segítette a gazdasági bérgyilkost. Ő volt az első és utolsó, aki beosztása (CIA) folytán kompromittálhatta kormányát. Ma már kizárólag kormányon kívüliek, cégek, részvénytársaságok felbérelt „menedzserei” végzik az ilyen jellegű piszkos munkát. Ha jobban körülnézünk – akár szűkebb környezetünkben is – láthatjuk, igen jól végzik.
Irán hát nem azért kelt aggodalmat, mert atomprogramja – mely mellesleg még a sah idején indult – puszta létével is fenyegető lenne a világbékére nézve, hanem azért, mert a Föld harmadik legnagyobb kőolajkészletével (132 milliárd hordó) és második legnagyobb földgáztartalékával (27 billió köbméter) rendelkezik, emellett számos más forrásait is meg lehet(ne) csapolni, hovatovább a 73 milliót meghaladó népessége jó és olcsó munkaerő. Nehéz ezt „veszni” hagyni.
Ha tehát Teheránban a következő napokban, hetekben netalán egy „demokratikus váltás” történne, ha Tel-Aviv fellélegezne, ha Washington az elsők között gratulálna X-nek vagy Y-nak, mert diadalra vitte népe akaratát, úgy minimum jusson eszünkbe, hogy csodák nincsenek, csupán – rossz szokásához híven – a történelem ismétlődik!
