Ugyanolyan nehéz elérni, hogy minden érdekelt fél elégedett legyen, mint a talpas királykisasszony kedvébe járni, aki a cipésztől olyan cipőt rendel, amely kívülről kicsi, belülről meg nagy. (Omar Torrijos)
A hondurasi puccs, Manuel Zelaya elnök leváltása és külföldre toloncolása jól mutatja, milyen mélyen megosztja Hugo Chávez híveinek előretörése a térséget – vélekedik legújabb számában a Der Spiegel. A venezuelai államfő, avagy a térség „legnagyobb gyújtogatója”– ahogyan a német magazin kommentátora nevezi – és a hozzá hasonló baloldali-populisták aláássák a fiatal demokratikus intézményeket. Köztük is a „caracasi caudillo” a legfelelősebb, amiért Latin-Amerika ismét nyugtalan időket él.
Sokakhoz hasonlóan a Spiegel is azt veti Chávez szemére, hogy mintát szolgáltatott elvbarátainak, hogyan betonozhatják be hatalmukat. Példája nyomán most mások is azt akarják kicsinálni, hogy újraválaszthatóak lehessenek. Állítólag Zelaya is ebbe bukott bele.
Ennek a fránya Chavéznek valójában egy másik – de nagyon nagy – bűne van: nem okult a történelemből. Pontosabban nem a megfelelő következtetést vonta le belőle. Azt követően ugyanis, hogy 1998-ban elnökké választották, nem követte korrupt elődei példáját, akik tönkretették a gazdaságot, és túlnyomórészt amerikai részvénytársaságoknak apróért „eladták” az országot, hanem árral szemben mert úszni, elsősorban azzal, hogy követelte: a venezuelai olaj a venezuelaiaké legyen! Ez nagyon nem tetszett Washingtonnak. Olyannyira nem, hogy 2002-ben a CIA szervezésében előbb elvégezték az „előkészítő talajmunkát”, ami nagyjából annak a „képnek” a beállításából állt, hogy Chávez egy undok diktátor, és roppant népszerűtlen a polgárság körében. Ehhez ugye nem nehéz naponta pár ezer embert az utcára csődíteni, hogy aztán a tévé úgy tálalhassa, mintha az egész országban ez menne. Amikor ez adva volt, zendülő tisztek révén puccskísérlettel próbálták meg „kiiktatni”.
Csakhogy alábecsülték támogatottságát. Emellett Chávez nagyon is sokat tanult a történelemből. Emlékezhetett például Jaime Roldósra, akit hasonló „rebellis” ötletek vezéreltek, mármint hogy az ecuadori források az ecuadoriakéi legyenek. Ráadásul megvesztegetni sem hagyta magát, hiába ígértek neki és családjának fűt-fát. Emlékezhetett aztán Omar Torrijosra, aki meg azon fáradozott, hogy a Panama-csatorna panamai kézbe kerüljön vissza (a fenti idézet épp a Carterrel kötendő csatornaszerződésre vonatkozott), és aki eltökélte, hogy véget vet hazája kizsákmányolásának, erdői kíméletlen pusztításának. Cháveznek leginkább az vésődhetett az emlékezetébe, hogy Roldós 1981. május 24-én, Torrijos pedig két hónapra rá (július 31-én) hajszálra azonos körülmények közepette vesztette életét „repülőszerencsétlenségben”. Roldós halálának körülményei – hivatalosan – a mai napig tisztázatlanok (egyebek mellett azért, mert két fontos tanú idejekorán „autóbalesetben” meghalt), Torrijos gépének lezuhanását viszont bizonyíthatóan robbanás okozta. A repülőbe való beszálláskor az egyik biztonsági emberétől kapta azt a kis kazettás magnót, amelyben az időzített bomba volt.
Vannak olyanok, akik ma is eskü alatt állítanák – jó pénzért –, hogy a CIA-nek ehhez a két esethez (és másokhoz) semmi köze sem volt. Akadnak ellenben olyanok is, akik személyesen is részt vettek a „nyugati demokrácia terjesztésében”. John Perkins Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című önéletrajzi könyvében (2006-ban magyarul is megjelent) bőven részletezi, miként vett részt – felsőbb körök megbízásából – államfők, kulcsfontosságú emberek megvesztegetésében, többedmagával miként kísérelte meg függővé tenni, az eladósodottság sínére állítani a globális impérium kiszemelt országainak egyikét-másikát. A dél- és közép-amerikai közelmúlt (és jelen) ékesen bizonyítja, hogy vallomása nem egy fantáziadús fikció, hanem a sivár valóság.
Mert Manuel Zelaya a valóságban nem azzal és nem is most haragította magára a gazdag és politikailag is befolyásos – ellenzékbe került – elitet, hogy népszavazásra akarta vinni az elnöki mandátum meghosszabbítását, hanem azzal, hogy négy évvel ezelőtti megválasztása után a kampányban ígértekkel összhangban a minimálbér összegének felemelésével tett is valamit a szegényekért. Ha pedig valakit az érdekelne, hogy ténylegesen merről is fúj a szél, úgy egyebet sem kell tennie, mint futólag megnézni Honduras mezőgazdaságának és iparának alapjellemzőit: a javarészt külföldiek tulajdonában levő ültetvényekről banán, kávé, cukornád, dohány és gyapot kerül a világpiacra, gazdag ásványkincskészletei (nikkel, arany, jód, ólom és vasérc) külföldi, túlnyomóan amerikai társaságok ellenőrzése alatt állnak...
Ezt kapta örökül Zelaya. Lehet, hogy a kelleténél jobban kezdett el barátkozni a gondolattal, hogy ezen változtatni kellene.
