Harmincöt esztendővel ezelőtt nem volt sem könnyű, sem kellemes Manchesterben élni. A brit nagyváros életét átlagosan heti háromszor áramhiány bénította, a Manchester United kiesett az első ligából, ráadásul a gyanútlan polgárok (szerencsére tudomásuk nélkül) a szovjet seregek páncélos egységeinek potenciális célpontjai voltak.
A szenzációs hírt, mely szakasztott olyan, mintha egyenesen Monty Pythonék ötlettárából pattant volna ki, a minap a Guardian „fedezte fel” (nagyon a körmükre éghetett az uborkaszezon), arra alapozva, hogy olyan korabeli térképekre bukkantak, amelyeken pontosan be vannak jelölve (narancssárgával) azok a manchesteri utcák, amelyeken a szovjet tankok egy invázió esetén vonulhatnának. Ezeket a térképeket állítólag a páncélos egységek parancsnokainak szánták arra az esetre, ha a hidegháború nyílt fegyveres összetűzésbe torkollott volna.
A jobb sorsra érdemes brit napilap szerint a hidegháborús hadi térképek a szovjet birodalom széthullása után váltak közkincsé, ugyanis a térképkészítő intézetek és nyomdák illetékesei a gyors kereset reményében számos nyugat-európai és amerikai város térképeinek „kiárusításába” kezdtek. Állítólag a brit véderő-minisztérium 1991-ben egy minibusznyi „küldöttséget” küldött Moszkvába csak azzal a feladattal, hogy minél több ilyen „titkos” térképet szerezzen be, felmérve, hogy a szovjet kémek anno milyen pontossággal és alapossággal végezték munkájukat.
Egy esztendővel ezelőtt Chinvaliban, a mára de facto független Dél-Oszétia fővárosában sem volt könnyű és kellemes élni. Az áramhiány és a focicsapat sorsa nem sokakat hozott lázba, annál inkább a grúz csapatok szolgáltatta gránáteső. Ez, mint tudjuk, nem Monty Pythonék laborjából röppent ki. Nyers valóság.
Nincs szándékomban az évforduló kapcsán azt fejtegetni, kinek volt és van ebben a sztoriban (jobban) igaza, attól a leányzó fekvése úgysem változik, csupán a konfliktus apropóján tennék egy kis kitérőt, mely a sajtószabadságról szól... pontosabban arról, hogy az mindenkor és mindenütt olyan, mint a Csipkerózsika: csak mesékben létezik.
A hamburgi Der Spiegel moszkvai irodájának két emberét, Pavel Kasszin fotóriportert és kollégáját, Uwe Klussmannt a tavaly augusztusi dél-oszétiai harcok színhelyére küldték, hogy a lap számára tudósítsanak az ottani eseményekről. Kasszin 29 felvételt küldött Hamburgba, melyek a grúz hadsereg rombolásáról tanúskodtak, ám döbbenetére azt tapasztalta, hogy a következő, hétfői friss számban egyetlen felvétele sem jelent meg. Kasszin, aki akkor 18. éve volt a lap tudósítója, soha előtte nem élt meg ilyesmit. Az eset rendesen ki is hozta a sodrából, így a fotós több lapnak nyilatkozva kifejtette véleményét, mondván, hogy ez nyilvánvaló példája annak, hogy a különben liberális és nem részrehajló német magazin beadta a derekát, és a nyugati (pontosabban amerikai) propaganda szolgálatába állt.
Nyilvánvalóvá vált ez olyképp is, hogy a lap előző számai is foglalkoztak a kaukázusi eseményekkel, az oroszokat következetesen agresszorként, Grúziát pedig mártírként bemutatva. A felvételek zöme a Goriban megrongált házakat és a Poti kikötőjében kilőtt hadihajókat szemléltette, ugyanakkor a déloszét székvárosban, Chinvaliban készült képek azt a látszatot keltették, mintha ott a szokásos medrében folyna az élet, holott a grúz erők 12 órán át lőtték a várost.
Egy orosz operatőr felvételei is hasonló cenzúrát éltek meg, a lengyel tévé tette őket süllyesztőbe, mivel nem vágtak egybe a nyitás után össznépivé lett „utáld az oroszt” mozgalommal, azonkívül Varsó külpolitikájával sem voltak kompatibilisek, hiszen épp a kaukázusi fegyverropogás apropóján ütötték nyélbe az amerikai rakétapajzs elemeinek telepítéséről szóló megállapodást.
Amúgy a téma – úgymint a közveszélyes igazság, propaganda, érdek, sajtószabadság stb. – kapcsán érdemes megnézni Michael Mann The Insider című filmjét. Természetesen nem kizárólag és nem elsősorban Al Pacino és Russell Crowe alakítására érdemes (fel)figyelni.
