Léphaft Pál
Olyan ez, mint amikor három vadmacskát gyömöszölsz egy zsákba, aztán azok addig rúgkapálnak, marják, karmolják egymást s a zsákot, amíg az ki nem szakad – jellemezte anno képletesen Nikola Milošević néhai akadémikus a boszniai állapotokat.
A vadmacska-szelídítési kísérlet idáig tökéletesen sikertelennek bizonyult, mi több, egyes cicák most még hangosabban nyávognak, veszettebbül fújnak, vicsorítanak, mint eddig.
Az Európai Unió, az Egyesült Államok és a boszniai közösségek képviselőinek részvételével az EUFOR butmiri támaszpontján október 9-én kezdett, majd kedden és szerdán folytatott – és majdan tovább folytatandó – értekezleten jobb híján annyi kiderült, hogy a szelídítésnek beborult. Ez persze nem új keletű, csak eddig senki sem piszkálta túlságosan a ketrecet, nem rugdosta a zsákot. Most azonban, hogy az „idomárok” elkezdték ostorukat csattogtatni, felszínre tört a cicák valódi énje.
Mint tudott, a boszniai háború lezárásaként 1995-ben parafált daytoni megállapodás szentesítette az ország két – egy szerb és egy horvát–muzulmán – államalakulatra való felosztását. A nagy önállósággal rendelkező entitásokat egy gyenge központi kormány köti össze, így a föderáció működésének szavatolásában jelenleg döntő szerepe a nemzetközi közösség főképviselőjének van... ami miatt Bosznia de facto nemzetközi protektorátus, ilyenként alkalmatlan az EU-integráció előszobaajtajának megnyitására is. A csatlakozási folyamatban ezért érthetően le is maradt szomszédai mögött.
Hogy ezt áthidalja és az ország politikai patthelyzetét megoldja, az EU és az USA a protektorátus megszüntetését, egy funkcionális(abb) irányítást szavatoló államformát szeretne, ennek érdekében alkotmányreformra igyekszik rábírni a feleket. Itt jön (jött) a bökkenő.
A boszniai szerbek ugyanis vehemensen védelmezik entitásuk önállóságát, abból jottányit sem hajlandók a közös ügy érdekében „feláldozni”. Készek ugyan a vagyonelosztási kérdésekről tárgyalni és hatálytalanítani a nemzetközi protektorátust, ám az alkotmánymódosítás szóba sem jöhet. A bosnyákok egyelőre megtartanák a főképviselőt, de felszámolnák a két entitást, hogy az ország egységes államként hatékonyabban működhessen, és ilyenként majdan alkalma lehessen az uniós csatlakozásra. A horvátok alapjában egyetértenek az egységesítéssel, úgy vélik azonban, ha marad a két entitás, úgy őket is megilletné a saját államalakulat létrehozásának joga. Ezt a három diametrális álláspontot kellett volna a szarajevói tárgyalások során közelíteni, kibékíteni. Ám nemhogy közelebb kerültek volna, még távolodtak is.
Jellemzően a leghangosabb Milorad Dodik, a boszniai szerbek vezetője volt. Az első és a második butmiri felvonás 10 napos szünetében napi rendszerességgel nyilatkozott a belgrádi sajtónak (nem mellékesen többet volt itt, mint otthon). Egy ízben így „megszalad(hatot)t” a nyelve és referendumot „kiáltott”, mármint az elszakadásról kiírandó népszavazás kilátásba helyezését „pedzte”. Másnap beosztottjai egyikével igyekezett cáfoltatni előző napi önmagát, mond(at)ván: suta tréfa volt, szó sincs ilyesmiről. Harmadnap aztán – midőn már köntörfalazás nélkül életképtelen államnak nevezte Boszniát – a zsarolási aduként tartalékolt lap végérvényesen kicsusszant az ingujjából. A butmiri második forduló előtt így már azt hangoztatta, hogy a Nyugat által esetlegesen kikényszerített „megoldások” mindegyike a föderációból való kiválásról szóló referendumot vonná maga után. Perfid módon a labdát azonnal a túlsó térfélre játszotta át, azaz egy ilyen forgatókönyv esetére előre megnevezte a bűnöst is. Az pedig meglátása szerint nem más, mint a nemzetközi közösség főképviselője (jelenleg Valentin Inzko), Dodik szerint ugyanis a népszavazást egy ilyen esetben valójában nem is ő írná ki, hanem a főképviselő kényszerítené ki, ergo a következmények is a lelkén száradnának.
Nem vitás, a semleges néző szerepét színlelő Szerbia a boszniai sztori megkerülhetetlen szereplője. Mindenkor az volt és maradt. Hivatalosan a daytoni megállapodás – melyet mostanság a Drina mindkét oldalán szentírásként kezelnek – egyik aláírójaként minden olyan megoldást támogat, melyben az érdekeltek kölcsönösen egyetértenek. Ifjú külügyminiszterünk nem mulasztotta el azt sem toldalékolni, hogy minden, ami a boszniai szerbség számára elfogadhatatlan, az Belgrád számára is elfogadhatatlan. Ebből egyszerű analógiával következik, hogy minden, ami Dodik számára elfogadható, az Belgrád számára is elfogadható. Folyományaként Belgrád a referendumot is támogatja, azaz támogatná.
Lehet, rázósnak hat itt és most azzal a gondolattal játszadozni, hogy eme elszakadásfenyegetések eszmei szerzője is a Drinán innen lakik, annyi azonban bizonyos, hogy az avatottabbját kicsit sem lepné meg. Mert – ha ezren ezerszer tagadják is – a szerb elit tudatalattijában a lélekmelengető honi tűzhelyen bükkfahasábként izzik a gondolat: a Kosovo elvesztése okozta sebekre a boszniai szerb entitás megőrzése (és áhított csatolása) a gyógyír.
Ezt is képzeletbeli zsákba kell tenni.
Hogy teljes legyen a hancúr.
