Léphaft Pál
Ha a hiúság hizlalna, Václav Klaus – hajlamos rá vagy sem... mármint a hiúságra – most komoly súlyproblémákkal küzdene. A Lisszaboni Szerződés ír ratifikálása után a 68 éves cseh államfő nyilván elérkezettnek látta a pillanatot arra, hogy (a warholi 15 percet jócskán überelve) beírja magát a történelembe.
Nevét azóta akarva-akaratlan mindenki jól megjegyezhette, így a csütörtöki és pénteki EU-csúcson is jobb híján vele foglalkoztak, holott eredetileg nem szerepelt a napirendi pontok „egyéb”-je alatt sem.
Megrögzött euroszkeptikusként már korábban is tekintélyes számú uniópártit kiborított, reflektorfénybe azonban akkor került, amikor a Lisszaboni Szerződésnek végre zöld utat adó ír reprízreferendum fölötti ünnepbe rontott bele rendesen, mondván: azért sem írja alá a cseh parlament két háza által már korábban jóváhagyott ratifikációs okmányt. Csökönyös ellenkezésének alapját – pontosabban ürügyét – az az állítólagos félelme képezte, hogy a Nizzai Szerződést felváltó új uniós alapszerződés nem más, mint az európai szuperállam magalapozása, ilyenként felülírja a cseh alkotmányt, ezzel pedig a cseh államiság csorbul. Rövidesen aztán azzal a követeléssel állt elő, hogy Csehországot ki kell vonni a Lisszaboni Szerződéshez kapcsolódó alapjogi charta hatálya alól.
Ellenkező esetben – érvelt Klaus – a II. világháború után kitoloncolt mintegy 3 millió szudétanémet és 77 ezer magyar leszármazottjai az elkobzott ingatlanjaik után majdan kártérítést követelhetnek.
A kiűzetés „jogalapját” Edvard Beneš 1945. május 14. és október 27. között született 143 rendeletcsomagja képezte, melyek közül 13 közvetlenül, mintegy 20 pedig közvetve érintette a két kollektívan bűnösnek tekintett etnikumot. A jogi gubancot itt valójában az okozta, hogy a tekintett Beneš-dekrétumok nem kizárólag a – ma Európájában vitathatatlanul avítt – kollektív bűnösségről és a jogfosztásról szólnak, hanem egyszersmind a háború előtt és alatt szétnyirbált, majd újjáéledő csehszlovák államiság jogi alapkövének is számítanak, így Prága és Pozsony egyaránt ragaszkodik hozzájuk, szentírásként tekint rájuk.
Mivel eleve nyilvánvaló volt: a reformszerződésbe foglalt alapjogi charta semmiképp sem vonatkoztatható a múltra, kizárt, hogy a Beneš-dekrétumok okán bárki is kártérítési követelésekkel állhatna elő, így Klaus aggályai alapvetően mondvacsináltak, viselkedése jószerével nem több, mint csomót keresni a kákán is. A gyakorlati tényállás mégis az lett, hogy a már vízen látott EU-hajó újfent száraz dokkba kényszerült. Az EU-csúcson csütörtök este ugyan elfogadták Klaus követelését, így – miként korábban Lengyelország és Nagy-Britannia – Csehország is mentességet kap az alapjogi charta hatálya alól, ám az uniós hajó keddig szavatoltan ebben a dokkban vesztegel majd, a cseh alkotmánybíróság ugyanis a hátunk mögötti kedden egy héttel elnapolta döntéshozatalát. A taláros testületnek a Klaus-párti cseh szenátorok beadványáról kell verdiktet mondania: ellentétesek-e vagy sem a cseh alkotmánnyal a Lisszaboni Szerződésbe foglaltak? A brüsszeli döntéssel ez most teljesen tárgytalanná, értelmetlenné vált, de – formailag – ezt is ki kell még várni.
Sőt nem csupán ezt, hiszen a mostani EU-döntéssel az ügy nem zárult le véglegesen: a csehek mentességét az uniós tagállamoknak egy későbbi időpontban kell majd ratifikálniuk, mivel ezt a mentességet az a jegyzőkönyv tartalmazza, amelyet az uniós tagállamok akkor ratifikálnak majd, amikor egy újabb ország EU-taggá válásáról szóló dokumentum egyébként is hitelesítés céljából elébük kerül. Csak ezzel a szentesítéssel válik majd jogilag kötelező érvényűvé. Erre legkorábban Horvátország 2011-ben esedékes felvételekor kerülhet sor.
Szájer József, az Európai Parlament fideszes delegációjának vezetője szerint az ügy még Pozsony felé sem tekinthető lezártnak (Klaus példáján felbuzdulva Szlovákia is kérte a kivételezést, de a végén mégis elállt tőle), attól tart ugyanis, hogy a jegyzőkönyv-ratifikációig sok minden történhet... érzése szerint csakis negatív irányban. A Fidesz amúgy nem szándékozik megszavazni ezt a cseheknek adott uniós garanciát, ha azt ratifikációra terjesztik elő, úgy véli ugyanis, hogy a magyar kormány Klaus követelésének helyt adva beállt azok sorába, akik megtagadják a jogegyenlőséget.
Így vagy úgy, Klausnak immáron nincs hivatkozási (jog)alapja az aláírás további halogatására. Erősen kétlem azonban, hogy csapot-papot otthagyva rohan majd aláírásával szentesíteni a dokumentumot. Nem zárható ki, hogy kitalál még valami „nyomós okot” vagy komoly elfoglaltságot, hogy addig húzza, halogassa, amíg Brüsszelben egyesek az őrület határára kerülnek.
Mert Klaus tisztában van vele, hogy változatlanul csak aláírására várnak, mint valami átok alól való feloldásra. Brüsszel komoly időzavarba került emiatt, elege van ebből az értelmetlen és öncélú türelemjátékból, már csak erre a kézjegyre vár, hogy összehívható legyen a rendkívüli EU-csúcs, melynek gyakorlatilag egyetlen napirendi pontja az Európai Bizottság új vezetőinek kijelölése lesz. Összehívni is csak azért kell, mert a mostanin Klausszal voltak kénytelenek foglalkozni.
