Léphaft Pál
Jó hetük volt és még egy remek hét elé néznek a mondvacsinált hazafiak és ügyeletes illuzionisták: Szerbia – tavaly februárban felborult – történelmi bölcsőjének ügyében ismét kedvükre pufogtathatták az üres szólamokat.
Szerintem már előre sajnálják, hogy a kosovói függetlenséggel kapcsolatos meghallgatás pénteken befejeződik, hiszen ezután még hosszú hónapokig kell majd üresben trillázniuk, mire a Nemzetközi Bíróság (ICJ) végre kimondja a várva várt IGAZSÁGOT.
Ez a várva várt IGAZSÁG pedig végre a mi igazságunk lesz, hiszen „ezúttal nem a politika, hanem a jog térfelén pattog a labda” – vélekedett Tadić. Ez az igazság tehát a mi nagy erkölcsi győzelmünk lesz... s akkor, onnantól kezdve minden visszarendeződik, helyreáll a káoszba fordult univerzum rendje, még a nap is fényesebben süt majd... hiszen a bölcső ismét Szerbiában lesz.
Arra most nem pocsékolnám az időt, a teret és az olvasó türelmét, hogy újfent vázoljam a Kosovo egyoldalúan kikiáltott függetlenségének jogtalan volta mellett szóló érveket, vagy esetleg – ne adj’ isten – az ellenkezőjét. Kezeljük most ezt a jogtalanságot szimpla tényként! És nézzük a nemzetközi jogot, amely most ezt látszik aládúcolni!
A „nagykönyv” szerint a nemzetközi jog azon magatartási szabályok összessége, amelyek az államok közötti kapcsolatok rendezését szolgálják, és azok megegyezésével jönnek létre. A nemzetközi jog – ENSZ-alapokmányba foglalt – alapelvei: a népek önrendelkezési joga, az államok szuverenitása, területi épsége és politikai függetlensége, az államok belügyeibe való beavatkozás tilalma, az erőszakkal való fenyegetés és az erőszak alkalmazásának tilalma, a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetésének tilalma, az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartása, továbbá – az 1970-ben meghozott, 2625. ENSZ-határozat kiegészítésével – a tagállamok együttműködési kötelezettsége és a vállalt kötelezettségek teljesítése.
Szépen szól... de már az első két alaptétele is ellentmondást szül(het), hiszen az önrendelkezési jog és a szuverenitás adott esetben kollízióba kerülhet, miként esetünkben került is. Arról nem is szólva, hogy az erőszak (háború) tilalma is szavatolt. Annyira szavatolt, hogy – aki csak teheti – szavatoltan nem tartja magát hozzá.
A buktató onnan, hogy a jog mindenkor a hatalomgyakorlás eszköze (is), de amíg az egyes államokban a törvényeket a képviseleti joggal felruházott parlamentek hozzák, addig a nemzetközi jog szabályait a mindenkori nagyhatalmak írják. Ilyetén az abban lefektetett elvek – emberi jogok, önrendelkezés, önvédelemre való jog – a történelem során mindenkor érdeket szolgáltak ki, s teszik azt ma is. És ennek a jognak az alkalmazása is rendre erősen szelektív volt... és maradt. Kimondottan annak síkján szelektív, amit a közismert „erősebb kutya b....k” szentenciába sűríthetnénk.
Ezen meglepődni nagyjából olyan, mint azon kiakadni, hogy a választási kampány során tett ígéreteit valamennyi politikus rendre „elfelejti”. Egyszerűen ilyen az emberi társadalom és az általa kialakított nemzetközi rendszer természete: ahogy az ideológiák változnak, úgy az azokat mindenkor kiszolgáló eszköz, a jog is. És az érdekek változása mentén a diskurzusok is változnak, a nemzetközi jog pedig mindenkor ehhez „alkalmazkodik”. Végeredményben a nemzetközi jog nem más, mint a mindenkori hegemón hatalom fügefalevele. Fél évszázada immáron maga az ENSZ is csak egy érdekstruktúrát képez le, így aligha várható el tőle a mai konfliktusok hatékony kezelése. A BT ajtajára (az állandó tagokat megillető vétójog nyomán) már rajtban nyugodtan kiírhatták volna, hogy: „Érdekütközés esetén üzemképtelen.”
Ábrándkergetés tehát klasszikus igényeket támasztani a nemzetközi joggal szemben, vélt és valós sebekre gyógyírt várni tőle. Szemfényvesztés hát a hágai székhelyű bíróság majdani véleménye síkján srófolni a közhangulatot... miként azt ügyeletes illuzionistáink teszik éppen.
A sztoriban a non plus ultra, hogy valójában a kedvezőtlen döntés lenne a kedvező – tapintott rá ügyesen a Kommerszant is, hiszen akkor legalább esélye lenne, hogy Belgrád végre belássa, veszett immáron a fejsze nyele is. Így talán felhagyna ama kísérletével, mellyel jelenleg körülbelül azt igyekszik megállapítani, milyen lehet egy tucat mongúz (lat.: mungos) társaságában kígyónak lenni.
A valószínű forgatókönyv sajna nem ilyen. Az ICJ ugyanis várhatóan a hagyományos, „a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad”-féle döntést hoz majd. Ilyetén tökéletesen lényegtelen lesz, hogyan szól majd – az eleve senkit semmire sem kötelező – verdikt. A kérdés csak egy marad: Belgrád Kosovo ügyében hány millió eurót fog még kidobni az ablakon?
Páholyból, „kintről” nézve még ez is mellékes lenne, csakhogy a tekintett milliókat a mi zsebünkből dobálják.
