Léphaft Pál
A Nobel-békedíjas elnök újabb 30 ezer katonát küld a frontra, ezzel a világ legdemokratikusabb, legszabadabb országának hadi költségvetése minden csúcsot megdönt – szólhatna a dióhéjba szorított lényeg. Bármennyire is cinikusnak hat, csak a tényállást rögzíti.
Nem cinizmus, hanem a történelem megértése annak elismerése, hogy néha a háborúra szükség van – mondta a csütörtöki oslói díjátadáson az elnök... aki immáron úgy véli, hogy tárgyalással nem lehet Afganisztánban rendet csinálni. Bizonyára lesznek olyanok, akik lelkileg jócskán leforrázva veszik tudomásul, hogy Barack Obama ezzel egyenesen saját krédóját szegte meg, hiszen kampánya során és megbízatási ciklusa elején az előző washingtoni adminisztráció erőfitogtatási politikája helyett párbeszédre „esküdött fel”. Valójában csak a két rossz közül választott... jellemzően a rosszabbikat.
Afganisztán nyilván annyira kellett neki, mint sántának a púp, de ezt örökölte, döntenie kellett hát, hogyan tovább. Ha elvetette volna a háború megnyerhetőségét bizonygató Stanley McChrystal tábornok (az afganisztáni amerikai csapatok parancsnoka) csapaterősítési kérelmét, úgy a vereségért mindenki őt hibáztatta volna, azzal viszont, hogy hagyta magát rábeszélni a létszámnövelésre, magára vállalta a háború ügyét, annak összes következményével. Ezek pedig rajtban sem kicsik.
Mivel a Fehér Ház nagyjából úgy számol, hogy egy Afganisztánban harcoló amerikai katona egyéves összköltsége egymillió dollár, úgy az újabb 30 ezer oda küldendő további 30 milliárddal srófolja felfelé az Obama által október végén 680 milliárdban szentesített hadi költségvetést. Az összeg tehát 710 milliárdra módosul, ami a Bush-kormányzat alatti legnagyobb, 667 milliárd dolláros évi katonai büdzsét is tekintélyesen túlszárnyalja... és egyszeriben elsöpri azt a megtakarítást is, amelyet a jövő évre tervezett iraki csapatkivonástól várnak. A katonai kiadások ilyen mértékű növelése nyilvánvalóan politikai gondot jelenthet Obamának, aki a minden korábbinál nagyobb államháztartási hiánnyal, és a még mindig gyengélkedő gazdaság talpra állításával is megbirkózni hivatott.
Az ilyen kép természetesen csak külcsín, a mainstreem média napi „velős csontja”, hiszen azt látszik bizonyítani, hogy Obama pusztán a kedvezőtlen körülmények áldozata, elkapta a gépszíj, bizonyos enigmákra neki sincs megoldása, mert bizonyos enigmákra egyszerűen nincs (jó) megoldás. Nos, tudni kell, hogy az amerikai katonai költségvetés az utóbbi évtizedben mintegy 300 milliárd dollárral növekedett, hogy tízszer akkora, mint a sorban őt követő Kínáé, hogy a világ összes többi államának együttes költségvetését is messze lekörözi... és hogy az ennek esetleges visszaszorítására teendő legapróbb kísérletek is tabunak... és főben járó bűnnek számítanak. A katonai költségvetés lefaragása kapcsán kezdetben még Obamát is foglalkoztatta némi gyermeteg ötlet, aztán feltehetően felvilágosították, hogy ez lehetetlen... Azaz lehetséges... megpróbálni, de az minimum a karrierjébe kerül, és nagyon nagy valószínűséggel az életébe is.
Egyszerűen arról van szó, hogy a fegyveripar az egyik meghatározó gazdasági (és politikai) húzóág, a köré épült érdekszféra csápjai sokkalta messzebbre és mélyebbre nyúlnak, minthogy azokat egy elnök és szvitje visszanyírhatná.
Egyértelmű, hogy Amerika fegyvereladásban sem szándékozza elveszíteni globális fölényét. Ez a fölény pedig letaglózó, hiszen a tavaly a világon (legálisan) eladott összes fegyver kétharmadát (68,4 százalékát) amerikai cégek gyártották, és az exportból 37,8 milliárd dollárt inkasszáltak. Ezt az iparágat a gazdasági válság éppúgy nem sújtotta (sőt), mint a gyógyszeripart. Amiként az utóbbi irtózik az egészségtől, azaz kimondottan a betegség az érdeke, és mindent megtesz azért, hogy betegségből és fogyasztóból (páciensből) folyamatos legyen az utánpótlás, úgy a fegyveripar is ellenérdekelt a békében, azaz a háború az érdeke. Ez az a pont (ill. buktató), amelyen a legeslegjobb szándékú mindenkori elnök óhatatlanul megtorpan és/vagy elbukik.
Fentebb azt állítottam, Afganisztán ügyében Obama a két rossz közül választotta a rosszabbikat. Miért is? Mert ez a háború már mondvacsinált ürügyétől kezdve (Oszama bin Ladent élve vagy halva) erősen sántít. Emellett Bushék még csak meg sem próbálták megérteni az ott élő beludzsok, pastuk, hazarák, üzbégek, tádzsikok, kirgizek viszonyait, évezredes ellentéteit, szakadatlan törzsi háborúit, azaz a lerohant ország alapképét (pedig kikérhették volna, mondjuk, Moszkva véleményét – ad notam: 30 évvel ezelőtt, karácsony napján kezdődött meg Afganisztán szovjet megszállása), így eleve nem lehetett szó világos célkitűzésről sem. Logikus folyománya hát, hogy mára egy szerepzavarba került sereg teszi, amit éppen a főnökök vagy a terep körülményei parancsolnak. Túlnyomóan úgy ad hoc... ahogy (és ahol) puffan.
Azzal, hogy Obama a csapaterősítés és – vele „csomagban” – a 2011 derekára ígért kivonulásrajt mellett döntött, valójában csak időt nyer (magának), csak elodázza, és emberben, anyagban egyaránt drágábbá teszi az agóniát, azzal ugyanis tisztában kellene lennie, hogy ez nem megnyerhető, egyszer s mindenkorra lezárható háború, hogy az általuk kiképzendő helyi rendőrség és katonaság minimum 10-15 évig még nem lesz képes önálló irányításra. Mivel egy politikailag és gazdaságilag önellátó, stabilan működő állam jövőképében még az újraválasztott elnök, Hamid Karzai – aki 2001-ben még egy kebabsütödét vezetett Washingtonban – sem hisz őszintén, a tekintélyvesztést leszámítva, az azonnali visszavonulás lett volna a legcélszerűbb és legolcsóbb. Mivel már keveseket érdekel igazán, hogy Afganisztánban mi lesz tovább, a kivonulást simán el lehetett volna adni „az új békepolitika” selyempapírjába csomagolva... ami esetleg valóban indokolttá tenne egy békedíjat.
Így ismét két rossz opció marad: vagy rendre kitolják a kivonulás időpontját (ami otthon vált ki majd mind komolyabb felhördülést), vagy dolgavégezetlenül távoznak. Lényegében hát csak a vereség minősége a kérdéses: méltóságos kivonulás vagy fejvesztett menekülés?
