Tudósítónk jegyzete
Washington, szept. 26.
Korántsem biztos, hogy igazuk van azoknak, akik ifj. George Bush hatalomra kerülése és az iraki háború kezdete óta az Egyesült Államok történelmi hanyatlását vélik felfedezni. De ha valaki filmet akarna készíteni egy hiperhatalom végnapjairól, akkor esetleg olyasvalamivel kezdhetné a forgatókönyvet, mint ami mostanában zajlik New Yorkban és Washingtonban.
Mi több, láttunk is már olyan katasztrófafilmet, amely a jelenlegi tőzsdei hullámvasút és pénzügyi válság kialakulásához hasonló előzményekkel kezdődött. Eleinte mindenki teszi a dolgát, és csak kevesen látják a közelgő veszélyt. Aki arra nyilvánosan figyelmeztetni merészel, azt kinevetik vagy kiközösítik. A veszedelem közben egyre közelebb lopakodik, egyre többen érzékelik azt, és ettől a felszínre törnek a legnemesebb és persze a legsötétebb emberi tulajdonságok. Végül amikor a végzet már szinte elkerülhetetlen, csak néhány hős marad, akik a – majdnem ugyanolyan erős – leggonoszabb erőkkel viaskodva mentenék az elnököt, családjukat, hazájukat vagy éppen a bolygót.
Valami ilyesmi történik az utóbbi hetekben a valóság amerikai színpadán is. Egymás után dőltek le még a legmasszívabbnak hitt bástyák is a pénzügyi élet fellegvárában, de egy héttel ezelőttig minden várkapitány azt hitte, hogy elég, ha a legközelebbi ingatag tornyot próbálja sebtében aláfalazni. Maga „György király” pedig elegánsan hadvezéreire bízta a birodalom védelmét, mindaddig, amíg a külső várárkokban vizesvödrökkel tüzeket oltó vitézek el nem kezdtek dörömbölni a várkapun, hogy „hahó, kovácsoljunk már egy haditervet, mert mindnyájan odaveszünk”.
A válságmentő csomag történelmi méretűre sikeredett, és eleinte úgy tűnt, gond nélkül elfogadtatható, hiszen a republikánus kormányzat szakemberei dolgozták ki, ugyanakkor a demokrata kongresszusi többség – némi kisember-védelmező toldozás mellett – hajlandó lesz elfogadni, mert nem akar úgy a választók elé járulni novemberben, hogy nem egyezett bele a hitelrendszer megmentésébe. Csakhogy Amerikában elnökválasztási harc is folyik, és a gazdasági válság egyre inkább a Fehér Házat uraló párt jelöltjét sújtja. A szeptember eleji rövid felzárkózás után John McCain és Sarah Palin hajója egyre inkább alámerül az értéktelenné vált értékpapírok óceánjában. Na meg abban, hogy összefüggéstelen és ellentmondó rögtönzésekkel próbálják azt a látszatot kelteni, hogy legalább halvány fogalmuk van arról, mi is történik valójában.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Barack Obama szenátor sem áll a helyzet magaslatán, még ha amúgy átgondoltabban és felkészültebben is figyelmeztet a helyzet komolyságára, mint republikánus ellenfelei. Neki azonban éppen azt róják fel egyesek, hogy „túl nyugodtan”, szinte erőltetett hidegvérrel tartja magát távol az egyre idegesebb hétköznapi színtértől, ami esetleg csak azt takarja, hogy neki sincs ötlete vagy varázspálcája a viharfelhők szétoszlatásához.
Ebbe a nevetséges – az lenne, ha nem lenne tragikus – helyzetbe döfte bele veterán pilótabicskáját McCain, amikor szerdán „felfüggesztette” a kampányharcot, és a fővárosba invitálta Obamát, azt javasolva, hogy a péntek estére tervezett első elnökjelölti tévépárbajt halasszák el, mert annál jóval fontosabb az ország megmentése. Első pillantásra van is ebben ráció, csakhogy mi történt?
Bush elnök átírta a meghívót, és a Fehér Házba kérette a törvényhozás mindkét párti vezetőségét, saját pénzügyminiszterét meg jegybankelnökét, valamint a két utódjelöltet, hogy megtámogassák a 700 milliárd dolláros csomagtervet. Történt ez csütörtök délután, miután a kongresszus mindkét házában, mindössze apró módosítások mellett – mint kiderült, csak látszólag –, előzetes megállapodás született a rendkívüli pénzügyi felhatalmazás jóváhagyásáról.
Ám a kabinetben a halálkomoly vita álláspontjainak remélt konvergálása helyett a Republikánus Párt konzervatív szárnya palotaforradalmat hajtott végre, és bejelentette, hogy semmi szín alatt nem hajlandó hozzájárulni az adófizetők pénzének „felelőtlen elherdálásához”. Ehelyett egy zavaros és feleakkora biztosítási programmal rukkolt ki, amiről senki nem érti, hogyan oldaná meg a válságot.
Minthogy McCain éppen ezekkel a pártvezetőkkel találkozott a kongresszusi „megegyezés” és a fehér házbeli pártütés között, valamint éppen ennek a frakciónak a támogatását kaparintotta meg az alaszkai kormányzónő alelnökjelöltté avatásával, hirtelen az a gyanú támadt, hogy – vesztésre álló kampányába új esélyt lehelve – ő keverte meg a lapokat és ütött ki mindenki kezéből néhány adut. Azok viszont, akik ismerik a zárt ajtók mögött történteket, azt állítják, hogy McCain szinte végig hallgatott, miközben a „tapasztalatlan” Obama nagyon is alapos kérdésekkel tartotta kereszttűzben a pénzügyminisztert. Az arizonai veterán a végén is csak néhány mondatot bökött ki arról, hogy „reménykedik a gyors kiegyezésben”. Azt viszont „nem árulta el”, hogy ő miben látja a kiutat... már ha egyáltalán látja.
Bush így szinte semmit sem ért el a vésztárgyalással, sőt csak még inkább kiviláglott, hogy az amerikai hajó erőskezű kormányos nélkül hánykolódik a maga kavarta pénzügyi viharok óceánján. Az elnök előző esti tévébeszéde is arról tanúskodott, hogy lényegében fogalma sincs arról, mi történik, még kevésbé arról, mit kellene, lehetne tenni. Azt pedig mondani sem kell, hogy négy hónappal nyolcéves államfői tevékenységének vége előtt még csak fel sem merült benne, hogy saját politikájának is némi köze lehet a válság kialakulásához.
A kabinet ülésterméből távozó politikusok dühös sajtóértekezletek és ellenkonferenciák egész sorozatát indították el az este. A demokraták azért haragudtak, mert felültek a látszatnak, a republikánusok meg azon morfondíroztak, hogy „íme, a liberális demokraták már megint kormányzati nagyágyúval, felelőtlen költekezéssel akarnak verebekre lövöldözni, holott – legalábbis a deregulációs ideológia szerint – „a helyzet majd csak megoldódik, ha az állam nem avatkozik bele”... Mondanunk sem kell, hogy ezt az utóbbi tételt ma már szinte seki sem hiszi el az amerikai utcákon és otthonokban.
Így aztán néhány órával a kongresszus választási szünete, illetve az első elnökjelölti tévévita előtt senki sem tudja, mikor lesz mentőcsomag vagy tévépárbaj. A honatyák mindenesetre addig folytatják a vitát – a hétvégén is, ha kell –, amíg ki nem alakul egy megszavaztatható törvénytervezet. Obama pedig bejelentette, hogy ő meg fog jelenni a tévévita Mississippi állambeli színhelyén, akár eljön ellenfele, akár nem.
Picit úgy tűnik, hogy a válság arra a pontra jutott, amikor mindenki már csak a maga bőrét mentené. A sikertelen nap éjszakáján a szövetségi bankbiztosító konfiskálta a Washington Mutual Bankot, mert azt reggelre az Egyesült Államok történetének legnagyobb, 134 milliárd dolláros bankcsődje fenyegette (már ezen a téren is dőlnek a rekordok), majd hajnalra eladta a JP Morgan Chase bankóriásnak. A hullámok tehát átcsaptak nemcsak a fedélzeten, hanem a parancsnoki hídon is, ahol senki sem találja a kapitányt.
Igaz, hogy egy repülős metaforával kezdtük, de az ecsetelni próbált válság is legalább annyira zavaros, mint az ábrázolásához használt szóképrendszer. Egy bizonyos: péntek délelőtt nem lehet tudni, van-e pilóta az Air Force 1-en. Vagy ahogy egy amerikai kommentátor fogalmazott: „Az amerikai hitelrendszer most olyan Jumbo Jetre hasonlít, amelyen mind a négy motor lángol, a pilóták meg az irányítótorony pedig azon vitatkozik, hogy ki fizeti majd ki az oltóhabot, ahelyett hogy kényszerleszállást hajtanának végre, mielőtt az egész a földhöz csapódik.”
