Tudósítónk jegyzete
Washington, okt. 3.
Amerika fellélegezhetett csütörtök este. No nem a pénzügyi válság hirtelen megoldódása miatt, hanem mert az alelnökjelöltek tévévitája nem okozott sem nemzeti szégyent, sem csúfos kudarcot senkinek. Izgalom és várakozások tekintetében mindenképpen, de talán még a tartalom és a fellépések minőségében is felülmúlta a listavezetők múlt heti első televíziós párbaját.
Mert mindkét tábor nyugtalanul várta az összecsapást. Barack Obama demokrata elnökjelölt attól tartott, hogy partnere, Joe Biden szenátor nem tud majd mit kezdeni a hozzá képest zöldfülű ellenféllel, s ezért esetleg lekezeli, vagy a maga szokásos végtelen szónoklataiba kezd. John McCain, a jobboldal vezetője pedig egyenesen rettegett attól, hogy alelnökjelöltje, Sarah Palin alaszkai kormányzó nem találja fel magát a kérdések kereszttüzében, vagy direkt sületlenséget mond, mint az elmúlt két hét interjúi során egyre kínosabban és egyre gyakrabban.
Ehhez képest a vita végig tisztességes mederben folyt, noha csúsztatások egész sorozatát volt kénytelen lenyelni az, aki az átlagos amerikai választónál jobban érti az érintett témákat. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a két fél nem vágott egymás fejéhez kemény vádakat: az iraki háború, a pénzügyi és energiaválság, az adócsökkentési tervek kapcsán és az amerikaiakat foglalkoztató számos más kérdésben csak úgy villámlottak a kölcsönös bírálatok.
Biden bölcs taktikával nem a kormányzónő tapasztalatlanságát kezdte ki – noha annak számos ilyen megnyilvánulása volt csütörtök este is –, hanem kizárólag McCainre lődözte mérgezett nyilait. Miközben Palin önmagát és főnökét százszor is „kívülállónak” nevezve (mert ez a divat a kormányokra haragvó Amerikában) szintén a változások mellett kardoskodott, a demokrata veterán azt igyekezett bebizonyítani, hogy a jobboldal jelöltje szinte minden tekintetben folytatni fogja Bush politikáját, vagyis nem várható tőle igazi fordulat.
„Semmit nem hallottam, ami arra utalna, hogy John McCain másképp csinálná” ezt vagy azt – ismételte Biden fáradhatatlanul. Palinnek megvolt ugyan erre is az elkészített válasza – „Előre tekintsünk már, Joe, ne hátra!” –, de az nem igazán aratott sikert az amúgy is a republikánus listára szavazni készülődők körein túl.
Palin mindenesetre eddigi legjobb kiadásában tűnt fel 5 héttel ezelőtti jelöltetése óta. Végig mosolygott, itt-ott huncutkodva is, nem ijedt meg, és nem próbált okosabbnak látszani ellenfelénél vagy akár önmagánál. „Lehet, hogy nem válaszolok meg minden újságírói kérdést úgy, ahogy azt a sajtó elvárná – volt a ravasz kibúvója –, de én nem is igazán a sajtóhoz akarok szólni, hanem egész Amerikához.”
A legutóbbi két választás azt bizonyította, hogy ez a stratégia váratlan győzelmeket is hozhat. De nem valószínű, hogy ezúttal is működik. Palin most is a „sörivók” (értsd: munkásosztály) és a (gyerekeiket foglalkozásról foglalkozásra taxizó) úgynevezett „focimamák” Amerikáját próbálta megszólítani. De ehhez Bidennek is van alapja, hiszen a rozsdaövezet egyik unalmas városkájából, szerény körülmények között élő családból származik, és a mai napig a szenátus egyik legkevésbé gazdag tagja, akinek hárommillió dollárt érő családi házán kívül nincs semmilyen említésre méltó vagyona.
A rendkívül kemény vitázó hírében álló Biden még gyengédség tekintetében is felülmúlta a női jelöltet: amikor első feleségének és egyéves kislányának halálos kimenetelű balesetét mesélte, spontánul elcsuklott a hangja, minderre Palin egyetlen rokonszenvgesztussal sem tudott válaszolni. Az ilyesmi sokat elárul az ember egyéniségéről... és az amerikai választók nem szívelik a szenvtelen magatartást.
A legélesebb összecsapások az adócsökkentési tervek – és a jelöltek eddigi kapcsolódó szavazatai – körül villantak fel, és mindkét fél túlfeszítette a húrt, csak Palin sokkal inkább, mint Biden. A világot ugyan nyilván jobban érdekli a közel-keleti politika várható változása, de arról semmi újat nem hallottunk: a demokraták szerint az iraki háború továbbra sem számít sikernek, és az al-Kaida elleni harcot Afganisztánban kell megvívni. McCain persze mindig is háborúpárti volt, sőt régóta bírálta Busht amiatt, hogy eredetileg nem küldött elég katonát Irakba. A tavalyi csapaterősítési stratégia így lényegében neki adott igazat a Fehér Házzal szemben. Izrael feltétlen támogatása mellett viszont mindkét fél egyértelműen letette a garast.
A hírtelevíziók fókuszcsoportjai egyértelműen Joe Biden győzelmét mutatták, noha persze mindkét kampánystáb és mindkét párt saját jelöltjét tekinti diadalmasnak. Bizonyos értelemben véve mindkettő az is volt. A szópárbaj végén hatalmas családi összejövetel keletkezett a St. Louis-i egyetem színpadján, amikor mind Palin, mind Biden népes családja csatlakozott a jelöltekhez, és hosszan, barátságosan elcsevegtek egymással. Amerika tehát ilyen értelemben is fellélegezhetett: a vita nem fajult sértegetésbe és sértődésbe.
A kampány folytatódhat a lényegesebb vitákkal, McCain és Obama két hátralevő összecsapásával, tőlük az elsőnél jóval színvonalasabb fellépés lenne elvárható. De mint a legjobb elemzők megjegyzik: a Kennedy–Nixon-tévécsata óta (amely 1960-ban az első televíziós jelöltvita volt) egyetlenegy választás előtt sem volt döntő hatásuk a tévépárbajoknak. Feltehetőleg most sem lesz. McCainnek ugyanis hatalmas fegyvertényre lenne szüksége ahhoz, hogy Obama növekvő előnyét ledolgozza. Olyanra, amilyet egy tévévitában szinte lehetetlen produkálni.
