Tudósítónk jegyzete
Washington, december 23.
A világ legnagyobb, legerősebb bankjai, beruházási cégei és iparvállalatai állnak sorban az amerikai kormánynál alamizsnáért esedezve: ki tíz (amennyi egész Szerbia költségvetése), ki nyolcvan, ki kétszáz milliárd dollárt kért vagy már kapott. Miközben a leendő elnök szerint is egyelőre csak rosszabb gazdasági helyzetet várhatunk, mielőtt a dolgok állása jobbra fordulna – súlyos áldozatok árán.
A felzúdulást megelőzendő vagy legalábbis enyhítendő, egyes megacégek vezetői „nagylelkűen” lemondtak évi fizetésükről és felajánlották, hogy egyetlen dollárért dolgoznak, amíg az állami segélyt használják. Ezzel párhuzamosan alkalmazottaik tízezreinek mondanak fel egyetlen tollvonással – mert „csak úgy lehet” a költségeket csökkenteni.
A két sors persze összehasonlíthatatlan, és a különbség nem is egyetlen dollár közöttük, amennyinek az első pillanatban látszik: ezek a vezérigazgatók és vállalatelnökök többnyire tízmilliós évi „fizetésből” éltek eddig, vagyonukat pedig rendre százmillióban vagy milliárdban számolják. Egy-két évet tehát könnyen „kiböjtölnek” azon az egyetlen nyomorúságos dolláron, amennyivel „áldásos”, válságmegoldó munkájukért kénytelenek lesznek beérni.
De mi történik azoknak a munkásoknak a százezreivel – mert most már ebben a nagyságrendben mérik a havonta(!) munka nélkül maradó amerikaiak számát – akiknek nincs sem száz, sem egy milliójuk a bankban, sőt a folyószámlájukon is esetleg csak annyi, amennyi a következő fizetési napig, vagy éppen karácsonyfára, elég (lett volna).
És most nem (csak) az amerikai munkások hadát sajnáljuk, mert a pénzügyi válságból fakadó gazdasági válság ugyanúgy globális, mint amennyire a kapitalizmus maga. Egy autógyári munkás – akikből tízezrével bocsátanak el ezekben a hetekben Amerikában és Japánban is – aligha mehet másik autógyárhoz félakkora fizetésért munkát keresni, hiszen autógyárak egész sorát zárják be hosszabb-rövidebb időre, vagy akár örökre. Minthogy egyetlen más iparág sem látszik fellendülőben, hogy a hanyatlókat ellensúlyozza, ezeknek az embereknek nem marad más hátra, mint akármilyen alacsony szintű (és bérű) munkát elvállalni – ha ugyan olyat is találnak.
Barack Obama gazdasági szakértői újabb 800 milliárd dolláros gazdaságbuzdító csomagon dolgoznak, amellyel az állam – frissen nyomtatott pénzből vagy további eladósodásból – infrastrukturális beruházásokat indítana. Az út- és hídépítéshez tengernyi munkaerőre lesz szükség a remények szerint. Ez az egyetlen kilátás, de ez is olyan, amelyet a lehető legalacsonyabb bérekkel fognak honorálni, akárcsak azokat a munkahelyeket, amelyeket a nagyvonalú cégvezetők éppen nem szüntetnek meg.
A „remény” és a követelés az, hogy az emberek maguk mondjanak le fizetésük, nyugdíj- és egészségbiztosításuk jelentős részéről, csak azért, hogy megtarthassák a munkahelyüket – vagyis, hogy megmenthessék a vállalatot. Minthogy az alternatíva még riasztóbb, ezért nyilvánvaló, hogy az alkalmazottak óriási többsége bele is megy ebbe az ördögi alkuba.
Nehezen szabadulunk attól a gondolattól, hogy ez az egész válság – ha nem is tudatosan tervezett – de pont kapóra jön azoknak a köröknek, amelyeket gyűjtőnéven „nagytőkének” szokás nevezni. Hiszen hosszú időkre letörhetnek minden szakszervezeti és emberi óhajt, követelést, egészséges megélhetési vágyat.
Egy közismert amerikai kommentátor szerint Obamának nem kisebb feladat zuhant váratlanul a vállára, mint – és ha elgondolkodunk, rájöhetünk, hogy ez nem túlzás – a kapitalizmus megmentése. Azé, amelyik által lehetővé tett határtalan kapzsiság ide vezetett bennünket. Mert az alternatívát még csak elképzelni is nehéz.
Boldog, bizakodó Karácsonyt hozzá!
