Beta/AP
Az Év Embere
Tudósítónk jegyzete
Washington, december 26.
Amikor a Time hírmagazin kihirdette az idei Év Embere választását, senki nem lepődött meg: Barack Obamának még politikai ellenfelei is elismerik, hogy 21 hónapos jelöltsége alatt olyan győzelmeket aratott – először Hillary Clintonnal, majd John McCainnel, végül az amerikaiak egy részében még mindig fellelhető, mélyenszántó kétkedéssel – szemben, amilyenekre csak egy rendkívüli ember képes. Ám a szerkesztőség olyan érvekkel indokolta döntését, amelyek messze túlmutatnak a november 4-éig megtapasztalt Obamán.
Mert ígéretekben, karizmában és „nagyképűségben” eddig sem volt hiány az amerikai politikai színtéren. Bushnak is volt karizmája (az „Isten sugallja, hogy mit tegyek” stílusában), még ha csak az ország egyik fele dőlt is be neki nyolc, illetve négy évvel ezelőtt. McCain is ígért változásokat és Dick Cheney cinikus nagyképűsége még a hatalom élvezetének (és az azzal való visszaéléseknek) az utolsó heteiben sem vedlett le az alelnökről, aki mintha képtelen lenne látni, hogy a császár – és ő, mint helytartója – meztelen.
Obama karizmáját, ígéreteit és állítólagos nagyképűségét azonban egyre inkább láthatóan egészen más végből szabták. Legnagyobb ellenfelét külügyminiszternek kinevezni csak az képes, aki végtelenül bízik önmagában. Aki a győzelem hajnalán már egész napos stratégiai megbeszélést tart az ország minden sarkából hirtelen összetrombitált munkatársaival, az komolyan veszi ígéreteit. És aki a beígért változásokat nem azon keresztül kívánja biztosítani, hogy csupa új, „friss” arccal vág neki a háromnegyed évszázada nem tapasztalt feladatoknak, hanem a legtapasztaltabbak és a legbátrabbak seregével, akárhonnan jönnek is, az nem nagyképű, hanem nagy tervei vannak – és tudja is, hogy hogyan fogja megvalósítani azokat.
Obama akörül tétovázott legtöbbet, hogy a hatalmi átmenet döntéseit milyen tempóban tegye közzé. Amikor még a nyáron megbízta Bill Clinton egyik legközelebbi munkatársát, John Podesta volt kabinetfőnököt azzal, hogy készítse elő a miniszterek lehetséges listáját, McCain – akinek néhány alapelv szajkózásán kívül semmiféle koherens elképzelése nem volt arról, mit kezdene megválasztása esetén azzal a válsággal, amibe az USA keverte magát – azzal vádolta meg fiatal ellenfelét, hogy az már a Fehér Ház függönyeit méregeti.
Pedig mi sem áll távolabb az azóta megválasztott elnöktől. Chicagói átmeneti irodája a lehető legspártaibban van berendezve: a szabad világ leendő vezetőjének még egy bőrfotelje sincs. Van viszont határozott elképzelése nemcsak arról, hogy hogyan lásson neki a válság megoldásának, hanem arról is, hogy a válság közepette hogyan teljesítse korábbi ígéreteit, amelyeket mások még a gazdasági virágzás idején sem voltak képesek megvalósítani.
„Semmi sem olyan nagy tékozlás, mint egy kiváló válsághelyzet ki nem aknázása” – mondta egy bölcs üzletember, és Obama éppen erre alapoz. Egész listát „nyújt be” az amerikai népnek arról, hogy minek alapján ítéljék majd meg két év múlva, sikeres lesz-e addigi kormányzása. És ez a lista olyan programokat tartalmaz, amilyen méretűekbe Franklin Delano Roosevelt óta senki sem merészelt belevágni.
Természetesen senki sem tudhatja, hogy milyen meglepetéseket hoz még a válság. Obama siet hangsúlyozni – a maga kimért és szinte semmivel fel nem izgatható hangján és gondolatmenetével –, hogy egyelőre semmilyen jel nem mutat arra, hogy a gazdaság elérte volna a mélypontot. Ez persze bizonyos értelemben véve „helyezkedés” is. Mégis sokkal felelősségteljesebbnek tűnik, mint azt ígérni, hogy a nemzet két háborújának ellenére mindenki folytassa, sőt fokozza eddigi tékozló életmódját, és ne törődjön az ország eladósodásával – ahogyan Bushék tették.
Az idei Év Embere választás tehát semmiképp nem számíthat meglepetésnek: Obama tehetségének, munkájának és szerencséjének az igazi próbája abban áll majd, hogy jövő ilyenkor is ő lesz-e az egyetlen lehetséges választás.
