Végső választási győzelmével a háta mögött Barack Obama minden eddiginél elegánsabban adta az amerikai törvényhozás tudtára, hogy a társadalom mely rétegeit képviseli, valamint hogy mit is kellene tenni ahhoz, hogy az Egyesült Államok – fegyveres erején túl – továbbra is rászolgáljon a világ vezető hatalmának tisztére. A kedd esti egyórás Unió-beszéd a társadalmi összefogás szükségességére apellálva a középosztály újraerősítése körül forgott, mert veszélyben van az az eszmény – a középosztály felemelkedésének nyitott útja –, ami azzá tette az országot, aminek a második világháború óta megismerhettük.
Újabban viszont – kevésbé rokonszenves külföldi oligarchák korlátozatlanságának „másolása” nyomán – egyre inkább a szupergazdagok továbbgazdagodásának és az átlagember korlátlan lesüllyeszthetőségének „paradicsoma” felé tart az USA. Ezért volt szükség az emlékeztetőre. Nem biztos, hogy Obama a „végső okokat” is feltárta – hogy ti. egyszerűen lehetetlen mégoly „lágy”belföldi és nemzetközi kizsákmányolás nélkül a csúcson maradni. De azt részletesen felsorolta, hogy mit kellene – és talán lehetne is – tenni azért, hogy az ország kimásszon saját „zsákjából” és újra fürgébben futhasson globális meg privát álmai után.
Obama egész sor olyan szerény, de fontos programot adott elő, amelyek egyszerre teremtenének jól fizető új munkahelyeket, valamint energia-függetlenséget, tudományos, gazdasági és társadalmi fellendülést. Azért szerényeket, mert legyen szó infrastruktúráról (pl. 70 ezer híd vár nagyjavításra!), adórendszerről, oktatásról vagy klímaváltozásról, a társadalom igen, de a kongresszus egyszerűen nem képes elfogadni az átfogó reformok logikáját. A jobboldal kitartóan követeli a kiadáscsökkentéseket, ami a nemzeti küldetés feladása, sőt a szociális háló alapos feldarabolása nélkül nem megy. A baloldal viszont aktivista kormánypolitikát, a középosztály legendás jólétének visszaállítását kéri – ami 80 év legalacsonyabb szintű adóinak emelése nélkül egyszerűen lehetetlen. A kettő között vergődve viszont Amerika folyamatosan veszíti hegemóniáját és lendületét.
Oda jutottunk, hogy már az óvodai nevelést is az elnök kongresszusi pulpitusáról kell követelni, mert egyébként a folytonos nyesegetések áldozatává válik – a gazdagok kiváltsága marad. Nevetséges, de igaz, hogy ezt is magyarázni kell azoknak, akiknek fogalmuk sincs, hogyan él több tízmillió amerikai család évi 30 ezer dollárból: a létminimumon. Ennyit hoz ugyanis két felnőttnek a 7 dollár 25 centes óránkénti minimálbér. Ahonnét nehéz elvárni a világszínvonal tartását, nemhogy növelését. Az elnök 9 dollárra szeretné emelni, ezért „javíthatatlan” liberálisnak nevezik.
A 40 nyílt színi taps és ugyanannyi álló ováció azonban korántsem jelenti azt, hogy a törvényhozók már szerda hajnaltól az indítványok megvalósításán fognak tüsténkedni. Két hét múlva jön az automatikus költségvetés-nyesés, ha addig össze nem hoznak egy újabb ideiglenes pénzügyi kompromisszumot. Obama ezt az évek óta tartó foltozgatást nehezményezi: „A világ legnagyszerűbb társadalma nem intézheti ügyeit úgy, hogy az egyik mesterséges válságból a másikba tántorog.”
A képviselőház republikánus többsége „nem ér rá” bármi mással foglalkozni. Pedig két olyan fontos téma is van, amelyben a választók óriási többsége egyetért, sőt a pártok között is alakulófélben van egy új kompromisszumos hajlam: a fegyvereladás ellenőrzése és a bevándorlásügyi reform. A decemberi iskolai tömeggyilkossággal kapcsolatban Obama arra figyelmeztetett, hogy vannak emberek és ügyek, akik és amelyek „megérdemelnek egy szavazást”. John Boehner képviselőházi elnök azonban nem hajlandó azt napirendre tűzni, mert még mindig túl sok honatya a puskalobbi túszaként él. Már rég zúgott a taps, de Boehner csak akkor tápászkodott fel rózsaszínű fehérpöttyös nyakkendőjében az elnök háta mögötti székéről, amikor az bemutatta a vendégként megjelent áldozatokat és hozzátartozóikat. De akkor is gyorsan visszaült a helyére – a semmittevő törvényhozás ékes példájaként.
Szokás szerint kevesebb idő jutott a külpolitikára. Eddigi eredményeinek birtokában Obama megállapította, hogy Amerikának nem kell idegen országokat megszállva tartania ahhoz, hogy ellenszegüljön a terrorizmusnak. A legfontosabb hely az Európai Uniónak jutott, amellyel egy nagy horderejű kereskedelmi és beruházási egyezményen dolgoznak: a világ legnagyobb bilaterális gazdasági kapcsolatrendszere azzal még az évi 650 milliárd dollárnál is erőteljesebbé válna.
A jobboldal válaszát Marco Rubio elsőmandátumos szenátorra bízták, akinek az lenne a dolga, hogy latin-amerikai származása lévén elhódítsa a kisebbségi szavazatok egy részét a demokratáktól. A Republikánus Párt azonban előre ivott a medve bőrére, mert noha Rubio angolul és spanyolul is agyonhangsúlyozta szüleinek bevándorló múltját, mondanivalója ellentmondásossá sikeredett: le kell építeni a kormányt, mondta először, hogy rögtön utána azzal dicsekedjen, sem ő, sem szülei nem tudtak volna előbbre jutni szövetségi segélyek nélkül. A párt jó előre Google-hirdetést vásárolt a fiatal szenátor nevére, amely „Rubio megsemmisítette Obamát” címmel adománygyűjtő oldalra mutat. Pedig a floridai üdvöske nem hogy nem hengerelt, hanem fellépése egyenesen zöldfülűre utalt. A Teadélután mozgalomnak azonban Rubio sem volt elég, hanem Rand Paul szenátort is felléptette jobboldali válaszadóként, aki – libertariánus apja nyomdokain – szintén az elnökjelöltségre kacsintgat.
Az Unió állapota, mint Obama megállapította, erős ugyan (a céges profitok például új történelmi csúcsot értek el tavaly) – ám a politikai belharcok még mindig sokkal erősebbek.
