Újabb részlet van műsoron az amerikai kongresszus és a kormány közötti szappanoperában, sőt biztosra vehetjük, hogy nem is az utolsó. Március elsején léphet életbe a kb. tízszázalékos automatikus költségvetés-nyesés, amit újévkor halasztottak el, csak akkor még pénzügyi szakadéknak hívták. Azt viszont, mint talán emlékezetes, az egy évvel korábbi törvényes megállapodás okozta, amellyel annak idején azt érték el, hogy a választási év folyamán ne kelljen folyton-folyvást az államadósság-plafonról vitázni.
Miután Barack Obama elnök megnyerte a választásokat – sőt a kongresszus mindkét házára leadott szavazatok összessége is a Demokrata Párt jelöltjeinek jutott (csak a képviselőház választói kerületeinek pártalapú átszabása miatt maradt ott republikánus többség) – a baloldal azt hitte, hogy az ellentábor hajlamosabb lesz a kompromisszumra. Gyorsan megmutatkozott viszont ennek az ellenkezője. A republikánus stratégák az év elején ravaszul engedtek a Fehér Háznak a leggazdagabbak adójának minimális emelésével, így most azt követelhetik, hogy ezúttal az elnök tegyen engedményeket, hiszen „megkapta, amit akart”.
Ez utóbbi állítás természetesen csúsztatáson alapul, mint ahogy az is, hogy a jobboldal szerint „az elnök javasolta” az átalányos költségvetés-csökkentést. Obama 2011 végén természetesen aláírta a törvényt, de annak csak az volt a szerepe, hogy egy éven belül lépésre kényszerítse a kongresszust. A novemberi választások azonban mégsem hoztak „végső döntést”, így mindkét tábor lovon érezheti magát – az ország viszont könnyen lecsúszhat róla. Aminek pedig világgazdasági következményei is lehetnek.
Hasonló helyzet állt elő 1994-ben, amikor Bill Clinton első két elnöki éve után az ellenzék kaparintotta meg a képviselőházi többséget. Néhány napos „kormánybezárás” után azonban mégiscsak született megállapodás, ami a múlt század utolsó éveiben az USA államháztartásának több éves – ritka – egyensúlyához vezetett. A többletet ifj. George Bush háborúi és adócsökkentései herdálták el.
Az Egyesült Államok kormánya a nemzeti összjövedelem 23 százalékát költi el, de csak 16 százalékát gyűjti be adók formájában. A demokrata párt 20 százalékon szeretné kiegyensúlyozni a kettőt, a republikánusok viszont az utóbbira óhajtják visszanyesni az előbbit – ami óriási szociális megrázkódtatással és súlyos, világméretű recesszióval járna. Nem lehet szabadulni azonban a gondolattól, hogy az Obamát az első naptól gyűlölő szélsőjobb még ebbe is belemenne, csakhogy lerázza azt az átkot, amit elmúlt 12 éves politikájával a saját fejére hozott.
Az átlagos választó képtelen átlátni a helyzetet, mert a legfontosabb kérdések megvitatása is csak pár perces nyilatkozatok formájában kerül a széles nyilvánosság elé, holott a költségvetés és a gazdasági növekedés ügye sokkal bonyolultabb, mintsem hogy egyszerű szavakba lehessen önteni. Demagóg politikusok szeretik úgy beállítani az államháztartás adósságát, mint egy családi költségvetést: ha nincs elég bevétel, akkor csökkenteni kell a kiadásokat és kész. Csakhogy az állam nem úgy működik, hiszen kiadásainak csökkentése egyúttal a családok bevételeinek csökkenésével is jár: amennyiben nem egyeznek meg március elsejéig, több tízezer közalkalmazott kerülhet fizetetlen kényszerszabadságra, ami az ő vásárlói kedvüket és erejüket, valamint adóalapjukat fogja csökkenteni – és így egy negatív spirális indulhat el, amelyből roppant nehéz kilépni.
Pillanatnyilag Obama esélyei a nagyobbak arra nézve, hogy kit vádolna a közvélemény egy mesterséges visszanyesés miatt. Az elnök népszerűsége 2009 óta a legmagasabb szintre emelkedett. A jobboldal ugyanakkor felrója neki, hogy a közvélemény hangulatával törődik, nem pedig a tárgyalások előbbre vitelével. Eddig minden egyes alkalommal az utolsó órákban – vagy pár órával a határidő után – került sor halasztásra. Csakhogy minden sorozatnak vége szakad egyszer. A mostani pókerparti kimenetele minden eddiginél bizonytalanabb.
