George Bush elbúcsúzott (Beta/AP)
A New York-i Hudson folyóban landolt repülőgép utasain és személyzetén kívül nyilvánvalóan Barack Obama a legboldogabb, mert a tegnapi légi dráma nem katasztrófával végződött. Mindenképpen beárnyékolta volna a beiktatási ünnepségeket, ha 155 ember halálát leli a jeges hullámokban. Így viszont az a kézenfekvő következtetés, hogy a leendő amerikai elnök szerencsés jegyben született, s ezért remélhető, hogy Fortuna asszony az országra is újra rámosolyoghat.
Mert szerencse is kell majd az új hatalomnak ahhoz, hogy kihúzza a gazdaságot a válságból.
Abraham Lincoln és Franklin Delano Roosevelt óta nem volt még hivatalba lépő államfő Amerikában, akinek a vállára ennyi gond nehezedett volna a kezdet kezdetén. Obama már az elmúlt hetekben is bölcsen visszakozott saját választási szólamaitól, mert jól tudja, hogy nem ugyanabból a fából faragják a teljesítményeket, mint az ígéreteket.
Elvben nyilván nem távolodik el attól a meggyőződésétől, hogy az iraki háborút be kell fejezni (pláne attól, hogy nagy hiba volt már elindítani is). Ámde a 16 hónap alatti kivonulás óriási veszélyeket rejteget, arról tehát már szó sincs. Mert hiába támogatja pillanatnyilag az amerikaiak nagy többsége a kivonulás gondolatát: ha mind a másfél száz ezer amerikai katona azonnal távozna (ami fizikailag is lehetetlen), olyan káosz keletkezhetne Irakban, hogy a közvélemény pillanatok alatt átcsapna a másik végletbe.
Márpedig ahogy angolul mondják, kedd déltől kezdve Irak is meg Afganisztán is Obama háborúja lesz, nem Bushé. Mint ahogy a gazdasági válság és a történelem legnagyobb államadóssága meg költségvetési hiánya is az „övé”.
Kissé könnyebb dolog – noha elméletileg sokkal-sokkal nehezebb – a gazdasági ösztönzőcsomag kérdése. Mindenki tisztában van vele, hogy csillagászati méretű állami kiadások nélkül nincs kilábalás a helyzetből, ezzel jobb- és baloldal egyformán egyetért. A kérdés „csak” az, hogyan és mire költsék a sok száz milliárdot úgy, hogy abból ne csak ideiglenes munkahelyek teremtődjenek, hanem új fellendülés is csiholódjék. És esetleg megoldódjék a társadalombiztosítás sokáig halogatott csődje, valamint az egészségbiztosítás reformja is.
Obama miniszterjelöltjei aránylag könnyűszerrel vették az eddigi akadályokat a szenátusi bizottsági meghallgatások során. Hillary Clintonnak volt talán a legkönnyebb dolga, amikor eddigi szenátorkollégái előtt kifejtette az amerikai diplomácia következő céljait.
Eric Holder igazságügyi miniszterjelöltnek viszont el kellett szenvednie az egyik sokat beszélő republikánus szenátor tirádáját arról, miért is kegyelmezett meg Bill Clinton 2001 januárjában Mark Richnek: Holder volt akkor a tárca második embere, ő hagyta jóvá az elnök asztalára kerülő kegyelmi kérvényeket. Az Obama-stáb azonban kellőképpen felkészítette Holdert, hogy ismerje el a „hibát”, és bölcsen hallgasson a lényegről. Rich ugyanis gazdag üzletember volt, akit adócsalással vádoltak, és mivel külföldre távozott, szökevénynek minősült. Clinton óriási kritikát hozott saját fejére a kegyelemmel, és csak később derült ki, hogy Rich a biznisz mellett mással is foglalkozott: konkrétan az izraeli titkosszolgálatnak dolgozott Iránban és más kényes, fontos helyeken. Mivel Clinton második mandátuma utolsó napjáig próbálkozott az izraeli–palesztin béke megteremtésével, engedett az izraeli nyomásnak, amely Rich futni hagyását követelte tőle.
Ehhez képest Timothy Geithner pénzügyminiszter-jelölt kálváriája szinte semmiségnek tűnik, pedig sokakat felháborít, hogy Obama olyan emberre akarja bízni a kincstárat és az adóhivatalt, aki évekig több mint harmincezer dolláros adóhátralékban volt. Ráadásul a családi takarítónő munkaengedélye lejárt, ezért illegálisnak minősült... persze ezek az ügyek sem olyan egyszerűek, amiből az átlagember csak azt a következtetést vonhatja le, hogy egyszerűen lehetetlen ilyen magasra emelkedni az amerikai politikában anélkül, hogy az ember mindenféle ügyekbe ne keveredjék.
George Bush már jól tudja ezt. Csütörtök este búcsúbeszédet mondott a Fehér Házban, és szokásához híven elmagyarázta, hogy ha nem is ért mindenki egyet döntéseivel, azt nem vonhatja senki sem kétségbe, hogy „vállalta a nehéz döntések meghozatalát”. Az eddigi elnöktől már ez is egyféle kódolt beismerésnek számít. Bush azzal töltötte az elmúlt két hónapot, hogy – minden korábbi elnökénél alacsonyabb – népszerűségének fényezését a jövőre, illetve a történészekre bízza.
Obama viszont a jövő tervezésének él, és legnagyobb fejfájása nyilván az, hogyan lesz az ígért „hihető változásokból” valódi változás. Először azonban négynapos ünnepségsorozat keretében kedden leteszi a hivatali esküt, megszavaztatja kabinettagjainak névsorát, valamint azonnal hozzálát több mint 800 milliárd dollár bölcs elköltéséhez...
Soha nem volt még friss amerikai elnök ilyen nehéz és egyben nagyszerű helyzetben.
