Az új elnök és külügyminisztere (Beta/AP)
Tudósítónk jegyzete
Washington, január 23.
Nemcsak Obamát fogadta rendkívüli lelkesedéssel új elnökként a washingtoni tömeg – és az ország nagy többsége –, hanem Hillary Clintont is. Az új külügyminisztert soha nem látott üdvrivalgás fogadta a State Department előcsarnokában: a professzionális diplomaták nagy többségének elege volt az elmúlt évek látszattevékenységéből és abból, hogy a Condoleezza Rice által fémjelzett diplomácia a Pentagon vezérei mögé szorult az amerikai külügyek irányításában.
Minthogy minden apró gesztusnak jelképes ereje lehet a külpolitikában, egyáltalán nem mellékes, hogy Obama elnök – Biden alelnökkel együtt, ami csak még jobban kiemeli az esemény fontosságát, hiszen az államfő és a helyettese szinte soha nem jelenik meg ugyanazon a helyen és időben – már az első nap meglátogatta külügyminiszterét. Az elnök ezzel különleges tekintélyt kölcsönzött a külföldi partnerek szemében Hillarynak, szükség lesz is erre az USA nemzetközi tekintélyének és hatékonyságának visszaállításában.
Hillary megígérte munkatársainak, hogy nagy feladatok várnak rájuk, és azonnal kinevezte az amerikai diplomácia elmúlt két évtizedének két legsikeresebb személyiségét a legkeményebb „diók feltörésére”: George Mitchell közel-keleti képviselő lett, Richard Holbrooke pedig afganisztáni-pakisztáni különmegbízott. Mindkét férfi szerepelt ugyan a külügyminiszter-jelöltek listáján is, de Obama nem menekül az erős egyéniségek egy csapatba állításától. Hillary Clinton ki is jelentette: mindannyian egy csapat vagyunk.
Csapatmunka nélkül nem megy, de mindkét különmegbízottra óriási feladatok várnak, olyanok, amilyeneket csak egy teljes otthoni támogatást élvező, ám önmagában is erős és rámenős egyéniség tud ellátni.
Holbrooke-ot jobban ismerjük, hiszen ő volt az, aki fáradhatatlan munkával megtörte Slobodan Milošević szerb nemzetvezér és bolsevista diktátor háborús hőzöngését a Balkánon, és tető alá hozta a daytoni békét: akármilyen tökéletlen is a boszniai állam és alkotmány, Dayton mégiscsak megállította a boszniai öldöklést. Holbrooke 1999-es tárgyalásai pedig – a háborús fenyegetés beváltásával – másfél éven belül elsöpörték a hatalomból a Szerbiát nyomorba döntő és a nemzetközi közösségből kitaszító, katasztrofális nemzetpolitika addigi alakítóját. A NATO légiháborúja természetesen nem volt mindenki számára elfogadható eszköz, de ma sem látszik, hogyan lehetett volna hatékonyabban véget vetni a balkáni katasztrófának.
Holbrooke Ázsiában kezdte diplomáciai pályafutását (már a vietnami háborúnak véget vető párizsi béketárgyalásokon is jelen volt), így nem idegen tőle az új megbízatás. Tisztában van azzal, hogy abban a válságban kell helytállnia és lehetőleg eredményeket elérnie, amelyben eddig senki sem dicsekedhet tartós eredményekkel. Afganisztán 30 évvel ezelőtt megfutamította a világ akkori második nagyhatalmát, a Szovjetunót is, most pedig – a névleges kormányzás ellenére – a jelenlegi Amerika-barát hatalomnak még nagyobb külföldi segítségre van szüksége a láthatatlan ellenség ellen. Obama kénytelen lesz megkettőzni az amerikai csapatok ottani létszámát, ha be akarja fejezni a háborút. Pakisztán, ha lehet, még nagyobb probléma: névlegesen ott is Amerika-barát kormány működik, de az ország Afganisztánnal határos vidékein az iszlám fundamentalizmus uralkodik.
Mitchellt az egyik legtisztább személyiségként tartják nyilván az amerikai politikában. Szülei bevándorlók voltak, apja ír iskolaszolga, anyja libanoni textilmunkás. A sors hihetetlen fordulatai teszik, hogy Mitchell lett a kulcsszereplője Bill Clinton észak-írországi béketeremtő akciójának, most pedig édesanyja szülőföldjén próbálhatja ki roppant tudását és tapasztalatait. Neki sem lesz könnyű dolga, hiszen az izraeli–palesztin viszályt az elmúlt 16 év amerikai kormányai mégoly intenzív munkával sem tudták megoldani. Clinton is közel járt hozzá 2000-ben, George Bush ugyanazt ígérte saját második megbízatásának végére, noha korántsem fektetett bele annyi személyes igyekezetett, mint elődje.
Semmi sem szavatolja, hogy akár Holbrooke, akár Mitchell sikerrel járhat. De az, hogy Obama és Hillary azonnal megbízta őket ezekkel a feladatokkal, azt mutatja, hogy az új Washington komolyan veszi a béketeremtés eszméjét. Egyesek szerint a két sztárdiplomata esetleg háttérbe szoríthatja magát a külügyminisztert is: a külügyi Clinton-káderek hozzáállásának ismeretében és különösen Obama meg Hillary Clinton június óta tanúsított együttműködési hajlamának fényében azt gondolhatjuk, hogy ez a két ember nem fél sem egymástól, sem munkatársaiktól, hanem éppen ellenkezőleg: a lehető legjobbakat veszik maguk mellé, mert a közös siker a cél.
A következő hónapok és évek mutatják majd meg, hogy eljött-e a tartós közel-keleti béke ideje, illetve hogy tisztességes módszerekkel meg lehet-e nyerni az iszlám vezetőinek legalább egy kritikus tömegét a békés együttműködésre.
