Tudósítónk jegyzete
Washington, január 21.
Szerda este a Fehér Házban nem mindennapi fogadásra került sor: a tavalyelőtti Nobel-békedíjas kétszáz fős díszvacsorát adott a tavalyi Nobel-békedíjas fogva tartójának a tiszteletére!
(Beta/AP)
A First Lady és az elnök fogadja a díszvacsorára érkező kínai államfőt
Nem szól róla a fáma (noha kizárni sem lehet, hogy valamilyen titkos sarokban meg is történt), de a sokcelebes rendezvényen Barack Obama éppenséggel fenntarthatott volna egy széket a kínai börtönben lévő Liu Hsziao-po irodalom-professzor számára.
Már ez az „erkölcsi bukfenc” is elég ahhoz, hogy Obama szemére vessék: miért volt fontos a lehető legnagyobb állami tisztelettel fogadni a világ utolsó hatékony kommunista rezsimjének vezetőjét: a repülőtéren Joe Biden alelnök várta (ami itt nem szokás), a Fehér Házban kedd este magánvacsorás beszélgetés folyt, szerdán pedig a nagy gála, amilyenre egy-egy elnöki mandátum alatt legfeljebb féltucat alkalommal kerül sor. És a házigazda elnöki pár a Fehér Ház bejáratánál fogadta a kínai elnököt – ami szintén csak a legeslegkedvesebb vendégeknek jár ki.
Obama természetesen meg is kapja a magáét: saját politikai szekértáborától a gazdasági kiszolgáltatottság, a munkahelyek elvándorlásának tűrése és az emberi jogok visszafogott számonkérése van napirenden, a jobboldalon pedig az amerikai vállalatok Kína általi „hátrányos megkülönböztetésétől” kezdve gyakorlatilag minden egyes kimondott elnöki szóig. Sőt, minthogy a harcos jobb részéről Obama lekommunistázása mindennapos jelenség, a díszvacsora egyenesen vörös posztó volt a militáns bloggerek és forrófejű ultrakonzervatív média szemében.
No nem posztó volt, hanem selyem, és nem (egyszerűen) vörös, hanem kimondottan „kínai vörös”, sőt egyenesen „komcsi vörös”! Mármint Michelle Obama estélyi ruhája – amely a politikai ellentábor szerint a vendéggel való „azonosulás” tüntető – talán egyenesen „hazaáruló” – jelképévé vált. Arról nem is beszélve, hogy a csak politikára figyelő jobboldali kollégák azt hitték: a sudár termetű Michelle bal válláról le-lecsúszik a selyemruha – holott a feketecirmos-vörösselyem Alexander McQueen-kreációt egyszerűen csak aszimmetrikusra szabták.
Mint ahogy aszimmetrikus az amerikai—kínai kereskedelem is: az USA évente 250 milliárd dollárral nagyobb értékű árut vásárol Kínától, mint fordítva. (Ezért nem apróság az a 45 milliárdos kínai vásárlási készségnövelés, amiről a héten állapodott meg a két ország.) Ez alapjában véve három tényezőnek köszönhető: Washington még Nixon idejében rájött arra, hogy az óriási eszmei nézetkülönbségek ellenére Kínával nemcsak lehet, hanem hasznos is gazdaságilag együttműködni. Az amerikaiak tömegeinek életszínvonalát csak úgy lehetett az elmúlt harminc évben szinten tartani – emelni egyáltalán nem! –, hogy egyre több mindennapi terméket Kínából importálnak, ami hihetetlen mértékben leszorította az amerikai kiskereskedelmi árakat. A másik tényező a pekingi kormánynak az eltökéltsége (és a diktatórikus államirányításból fakadó lehetősége), hogy a dollárral szemben mesterségesen alacsony szinten tartsa a renminbi értékét: ettől drága az amerikai áru és olcsó a kínai. A harmadik összetevő a kínai társadalom óriási elmaradottságából adódik. A kínai béreket egyszerű mesterségesen alacsony szinten tartani, hiszen még a munkaerőpiac majdnem totális ellenőrzése mellett is óriási nyomás nehezedik a városokra és az iparvidékekre az egyre jobban képzett tízmilliók részéről. Százszor annyian szeretnének bármi áron „jobban élni”, mint azt a vidéki Kína lehetővé teszi, és mint ahány munkahelyet még az évi 10 százalékkal növekvő, gigantikus ipar is kínálni képes.
Van azonban egy további, talán még alapvetőbb körülmény, amelyre a legliberálisabb amerikai közgazdászok is csak nagy ritkán mutatnak rá. A két „birodalom” közötti gazdasági feszültség magából a kapitalizmus legmélyebb gyökereiből ered. Papolhatnak jobb- és baloldaliak egyaránt, sem egyezségekkel, sem korlátozásokkal nem lehet megállítani azt, ami a rendszer legbelső logikájából fakad: az amerikai munkahelyek nem azért vándorolnak Kínába (vagy máshová) mert valaki (Obama vagy Hu)„tisztességtelen” játszmát folytat, hanem azért, mert azt így követeli a profit imperatívusza. Akármennyire „fáj” ez az amerikai szakszervezeteknek vagy éppen a szakszervezet-ellenes Tea Party-nak, egyetlen épeszű cégvezető sem fog tízszer akkora bért kifizetni Amerikában, ha ugyanazt – vagy ugyanolyan jól eladhatót – tud egytizedéért előállítani Kínában, Vietnamban, vagy – előbb-utóbb – Szomáliában.
Lényegében Magyarország is ezért veszítette el a rendszerváltás utáni kezdeti előnyeit a nemzetközi piacon: ha bérszinttel (életszínvonal-különbséggel) már nem, akkor csak tudástöbblettel lehet harcolni a világpiacon. A globalizáció egyenes következménye ez, és mindaddig így is marad, amíg az élet minősége úgy-ahogy ki nem egyenlítődik világszerte. A tőke urait nem érdekli nemzet, haza, emberi jogok, selyemruha, semmi – csak a profit. És annak hajszolásában a világ végére is elmennek – ahol csak olcsó munkaerőt találnak.
Ezért képes Hu Csin-tao bölcsen és titokzatosan nyugodt mosollyal végighallgatni mindazt a „kritikát”, amit az önmérséklet kínjától izzadó házigazdái a legnagyobb óvatosság közepette a fejére mernek olvasni. És nyilván ezért nem volt üres szék fenntartva a díszvacsorán a „másik” Nobel-békedíjas számára.
