Léphaft Pál
Képzeljük el a következőt: a szlovák államfő egy bizalmas beszélgetés során a magyarországi szélsőjobb esetleges hatalomra törésének veszélye kapcsán olyasmiket mond, hogy ő ilyen esetben bizony a felbujtó Nógrád megyét menten elátkozná és napokig tartó jégverést küldene rá. Amint ez a román elnök fülébe jut, az nyomban úgy felháborodik, hogy a szlovák háborús uszítás okán tüstént panaszt tesz az ENSZ BT-nél.
Ilyen esettel van most éppen dolgunk, csak a szereposztás más; ebben az S kategóriás bohózatban a rossz bácsit Stjepan Mesić alakítja, a gyanútlan statiszta szerepében Milorad Dodik tündököl, az igazság – roppant dühös – bajnokát pedig Boris Tadić személyesíti meg.
Emlékeztetőül azok számára, akik esetleg lemaradtak volna e szappanopera hét folyamán „sugárzott” bevezető részeiről: a leköszönőben levő horvát elnök a rijekai Novi list újságíróival folytatott informális beszélgetés során azt találta mondani, hogy ha Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság (RS) kormányfője referendumot írna ki a föderációból való kiválásáról, úgy ő – szíve szerint – hadsereget küldene Boszniába, pontosabban a szerb entitás nyugati és keleti részét összekötő brčkói korridorhoz, és „elvágatná” velük ezt a szárazföldi folyosót, ellehetetlenítve így az RS életét.
Mesić eme „kirohanására” Banja Lukában még rá sem rántottak, amikor Belgrádban már mélyen mellre szívták. Ifjú külügyminiszterünk – szokásával ellentétben – egészen ésszerű és viszonylag mértéktartó módon reagált, csupán Mesić suta provokációjának minősítve azt, úgy vélte: észre sem kell ezt venni, hiszen Mesić egy politikailag (és erkölcsileg) súlytalan pasas. Február 18-án, amikor Ivo Josipović veszi át az elnöki posztot, Mesić politikailag valóban súlytalanná válik: hadsereget bizonyosan már a sarki trafikig sem lesz esélye küldeni. Ennyiben le is lehetett volna ezt zárni.
Igen ám, de... Vagy Jeremić felejtett el a főnökkel egyeztetni, vagy a főnök mulasztotta el idejében instruálni Vukot, kétségtelen, hogy a főnök (Tadić) alig pár órával később dúlva-fúlva adta közkézre magvas véleményét, mely szerint Mesić háborús uszító, és roppant veszélyes a térség békéjére... így erről sebtiben az ENSZ Biztonsági Tanácsát is tájékoztatja.... ha már New Yorkba repül... Vukostul. A panaszkodás időközben megtörtént. Meghallgatták, tudomásul vették, aztán elmentek aludni. Előzőleg – csak úgy mellékesen – Tadić azt is jelezte: nem utazik Zágrábba, Josipović beiktatására, mert a meghívottak közt Fatmir Sejdiu, a kosovói elnök neve is szerepel, és nagy valószínűséggel jelen is lesz az avató ceremónián. (Erről a sértődöttmenyecske-attitűdről majd egy másik alkalommal.)
Elidőzhetnénk itt most azon a (formai) valóságon is, hogy a szerbiai csúcsvezetés csaholása alapvetően nonszensz, hisz Mesić nem Belgrádnak címezte mondanivalóját. Hovatovább hívatlanul avatkozik két szomszédos szuverén állam (Horvátország és Bosznia) ügyébe... további verbális konfliktust gerjesztve. Természetesen felesleges ezen elidőzni, hisz valahányan jól tudjuk, hogy az RS az előretolt helyőrség (a szívünk csücske), tehát külhoni belpolitika... vagy fordítva. Ahogy éppen az alkalom „kívánja”.
Az is természetesnek vehető, hogy Belgrád most sem az ok (Dodik), hanem az okozat (Mesić) miatt van kiakadva. Pedig az okon a hangsúly, hiszen Mesić – aki Dodik szerint már ifjúkorában usztasanézeteket vallott, és azóta is azt teszi – valójában annak veszélyére figyelmeztetett, hogy ha Dodik szakadár ötletei felett a nemzetközi közösség szemet huny, mint ahogyan anno Milošević politikája felett, az könnyen hasonlóan tragikus következményekkel járhat. Történetesen a nagy Szerbiáról szövögetett álom újraélesztésének és magvalósulásának veszélyétől tart.
Bár a szerb elit tudatalattijában a Nagy Szerbia rózsás álomként szüntelen jelen van, ilyesmit suttogva sem ildomos gyakorlati síkra állítani. Belgrád tehát érthetően kikéri magának, és úgy igyekszik beállítani a képet, mintha semleges néző lenne, a daytoni megállapodás egyik aláírójaként Bosznia szuverenitásának szavatolója, ekképpen Dodikra nincs hatással, nem gyakorol(hat) rá nyomást... A valóságban azonban mindenki – aki kicsit is otthonosabban mozog ebben a balkáni kocsmában – jól tudja, hogy Dodik nyakkendőt sem vesz anélkül, hogy Tadić véleményét ki ne kérné. (Egyesek szerint Dodik Tadićnak ugyanaz, mint Karadžić volt Miloševićnek.) Bármi is, Tadić talonként használja a nemzetközi pókerpartiban. Mindenkor bevethető, amikor valamit ki lehet csikarni a térség (így az RS) sorsegyengetése fejében.
Hogy Dodik csillapítása most mit hoz a konyhára, még nem derült ki, de klasszikus manőver (még egy réteg álcázó festék) volt az a keddi interjú is, melyben Tadić közölte: Belgrád nem támogatja az RS kiválásáról szóló referendumot, és az egységes Boszniáért száll síkra.
Nosza, Dodik is sietve puhított. A referendum ugyan nem marad el (túl átlátszó lenne), de azon a boszniai szerbek nem a kiválásról nyilváníthatnak majd véleményt, hanem arra a kérdésre válaszolhatnak, hogy: „Támogatja-e ön a daytoni megállapodást, és ellenzi-e annak megsértését?”
Az még hagyján, hogy ez az egész játék mennyire nevetséges (illetve siralmas), de felesleges is – hiszen arról szavaztatnák a népet, hogy maradjon-e a status quo –, és roppant költséges.
