Tudósítónk jegyzete
Washington, január 26.
Barack Obama minden eddiginél nehezebb feladatra vállalkozott a kedd esti Unió-beszéddel: olyasmiről kellett meggyőznie nemzetét, amiről az hallani sem akar. Ráadásul úgy, hogy az ország tenni akarását is fellobbantsa a birodalmi sors elkerülése érdekében.
Barack Obama: Túl kell tennünk mindenki máson
Ezért folyamodott az amerikai elnök fél évszázados „madárijesztőhöz”, ezúttal távol-keleti változatban: „Eljött a mi nemzedékünk Szputnyik-pillanata” – intette honfitársait. Kína nemcsak gyorsabb vonatokat és nagyobb repülőtereket épít ma, mint Amerika, de a világ legnagyobb napenergia-kutató telepe és leggyorsabb szuperszámítógépe is ott működik.
A jelenlegi tendenciák alapján a világ legnépesebb országának gazdasága húsz éven belül az amerikainak a kétszeresére nőhet, és India is utoléri az USA-t. Japánt, Németországot és Franciaországot pedig Brazília és Indonézia is megelőzi a gazdasági versenyben. Miközben a huszadik században az Újvilág volt az agyelszívás élvezője, és az amerikai felsőoktatás ma is több külföldi diákot vonz, mint a világ összes többi egyeteme együttvéve, az ott gerjesztett tudás legnagyobb része „visszaszivárog” és versenyre kel Amerikával. Sőt esetleg le is győzi az alma mater országát.
Azoknak, akik a távolból szemlélik az Egyesült Államok vergődését a saját és a világ jövőjével való szembenézésben, esetleg úgy tűnhet, hogy „na és akkor mi van”!? Egyszer fenn, máskor lenn a kerék, minden birodalom alkonya eljő. De talán mégsem mindegy, hogy olyan hatalom veszi-e át a világ dolgaiba való legnagyobb beleszólás stafétabotját, amely börtönbe zárja Nobel-békedíjasait, vagy százmilliókat hagy az árokparton örök szegénységben „boldogulni” és „megvilágosodni”.
Az elnök arra próbálja idejében rádöbbenteni Amerikát, hogy nem veheti készpénznek a világelső örökös szerepét, hanem azért keményen, sőt egyre keményebben meg kell dolgoznia. Visszanyúlt a meggyilkolt liberális elődhöz, John Kennedyhez, aki – az 1957-es szovjet Szputnyik-fellövés által sokkolt – Amerikát egy vakmerő tervvel két mandátumnyi idő alatt a Holdra vitte. Az akkori vívmányokkal az USA nemcsak a világűri versenyt nyerte meg, hanem a hidegháborút és az emberiség többségének a rokonszenvét is.
De hogy még egyértelműbb legyen a kihívás, Obama emlékeztetett a másik meggyilkolt, még liberálisabb fivérre is. Robert Kennedy szerint, aki folytatni akarta bátyja durván derékba tört diadalmenetét, „a jövő nem ajándék, hanem teljesítmény”.
Csakhogy a mai Amerika túlságosan beleélte magát a kivételezett szerepébe, a „nélkülözhetetlen nemzet” küldetésének tudatába ahhoz, hogy csak úgy elhiggye a hanyatlás valós lehetőségét. Sokkal könnyebb abba a tévhitbe menekülni, hogy politikai vezetői valamit iszonyatosan rosszul csinálnak, mint azt, hogy a „világ legjobb rendszerének” az alapjai inognak a mérhetetlen profithajhászás következtében.
Obamának tehát arra kellett rájátszania, hogy a társadalom nem akar lemondani világelsőségéről, hogy továbbra is képes „nagy dolgokra” – ezt a kifejezést az elnök többször is használta. A globális vetélkedés tényét senki sem tagadhatja, ezért az amerikai versenyszellem csiholása a járható út, vélhette az elnök: „Túl kell tennünk mindenki máson újításban, iskoláztatásban és versenyképességben is!”
Nem véletlen, hogy a kereken egyórás beszéd első fele a tudomány és a technológia támogatásáról, az iskolarendszerbe való beruházás fontosságáról szólt. Csakhogy ezek hosszú távú teendők és nem is szavatolnak kiugró sikereket. Ráadásul megvalósításukhoz és az időközben adódó gondok sikeres kezeléséhez hatékony politikai cselekvésre van szükség – amire a jelenlegi éles megosztottság körülményei között aligha van lehetőség.
A tucsoni gyilkos lövöldözés nyomán ideig-óráig elcsendesült ugyan a belpolitikai vita. A fejbe lőtt képviselőnő széke üresen állt a kongresszus mindkét házának együttes ülése alatt, sőt a két párt szenátorai és képviselői nem kizárólag a szokott „rendben” jobb-, illetve baloldalon foglaltak helyet párthovatartozásuk alapján, hanem „pártközi randevúk” sorozatával elvegyültek egymás között.
Obama a pártpolitikai viszályok feloldására is megpróbálta lefordítani a jövő kihívását: „Vagy együtt lendülünk előre, vagy sehogy!” Kedd este ez még valahogy be is jött: az elmúlt húsz év Unió-beszédeihez képest ugyan kevesebb taps szakította félbe az elnököt (47 ülő taps és 32 álló ováció), ám a szokásosnál egyöntetűbb volt a tetszésnyilvánítás. Vagy legalábbis a pártok ideiglenes „összeülése” következtében annak látszott.
A „lelki beszéd” után azért a hétköznapi viszályokat sem lehetett kihagyni: Obama kész együttműködni mindenkivel, akinek „jó ötletei vannak” a hatalmas politikai tőke befektetésével kivívott egészségbiztosítási reform javítására, de azt feladni nem hajlandó – pedig a jobboldalnak éppen ez a legdédelgetettebb álma. Az elnök ötéves költségvetés-befagyasztást kínált, de a republikánusok, és különösen a Teadélután mozgalom a Bush-féle kiadásszintre való visszatérést követeli. Szerintük a kormány csak hagyja békén a gazdaságot, csökkentse az adókat, és attól Amerika majd egyszeriben „újra nagy lesz, mint egykor”. Eközben a konzervatív oldal ügyes szemfényvesztéssel elfelejti, hogy az ifjabb Bush alatt költségvetésen kívüli költekezésből finanszíroztak két – többé-kevésbé fölösleges – háborút, valamint hogy a laissez-faire másfél évtizedes feltámadása okozta a legsúlyosabb recessziót. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai történelem legnagyobb teljesítményeit mindig is állami beavatkozás váltotta ki, bel- és külföldön egyaránt. Még az internetet is egy katonai program hozta létre és kormánydöntés tette közkinccsé az egész világ számára.
A külpolitikának ezúttal minimális szerep jutott – Amerika továbbra is kiáll a demokrácia mellett mindenütt a világon, így Tunéziában is – de valójában az egész beszéd a világméretű kihívásról szólt.
A szokásos ellenzéki válaszra ezúttal két változatban került sor. A Republikánus Párt hivatalos replikázója a fiatal Paul Ryan wisconsini képviselő volt, aki ugyan visszafogottan de keményen, viszont alig meggyőző előadásmódban vázolta fel a jobboldal terveit a szociális kiadások és az adók radikális csökkentéséről.
Sokkal izgalmasabbnak ígérkezett a teapárti Michele Bachmann képviselőnő „ellenreplikája”, amit sokan egy jobboldali szakadásként értelmeztek, hiszen nem szokás ketten válaszolni az elnök beszédére. Erről azonban szó sincs: a szándék sokkal inkább az lehetett, hogy az ultrakonzervatív Ryant „éppen még elfogadható” középutasra meszeljék át, mivel Bachmann szélsőséges eszméi már a legtöbb amerikai számára is elfogadhatatlanok. A végeredmény: az átejtés (majdnem) sikerült: de ha Ryan amatőr orátornak bizonyult, akkor Bachmann egyenesen dilettánsként mutatkozott be. Sarah Palin kedvenc barátnője, aki egyesek szerint jövőre akár elnökjelöltként léphet fel, különben is leszerepelt a hétvégén, amikor kerek-perec eltagadta az amerikai múltból az indián holokausztot, a fajgyűlöletet és a rabszolgatartást.
Ez is azt bizonyítja, hogy Barack Obama az igazi politikai középút ma az Egyesült Államokban. Ő az, aki tudja, hogy nemcsak Amerika vezető szerepe, hanem a jövő forog kockán. De ő is csak allegóriákban mer beszélni, mert az USA társadalma még mindig nem hajlandó szembenézni a kivételezettség valódi következményeivel és további esélyeivel. Obama egy „új Szputnyik-pillanatra” építette a nemzethez intézett felhívást, aminek felismerése és a kihívásnak való megfelelés esetén „az Unió állapota szilárd marad” az elnök kihívóan a végére hagyta ezt a mondatot, amely a hagyományok szerint a bevezetőnek a tárgya.
Ebben mindenesetre tökéletesen igaza van. A jövőt meg majd meglátjuk.
