1988. március 16-a a kurdok (újabb kori) történelmében olyan, mint a japánok számára Hirosima és Nagaszaki. Az iraki vadászgépek ezen a napon szórták meg több hullámban ideg- és mustárgázbombákkal az iráni határtól 15 kilométerre fekvő Halabdzsa (kurd nevén Halepçe) városát. A véres péntek néven elhíresült vegyi támadás során 7-10 ezer ember sérült meg, a halottak száma 3200-5000-re tehető.
A mérgezéshez köthető génmutációk és a környezetszennyezés folytán a térségben ma is aránytalanul nagy a torzszülöttek száma és a csecsemőhalandóság. A támadásért Washington Iránt tette felelőssé (mivel az akkor még folyó iraki–iráni háborúban Irak volt „a jófiú”), de később kiderült, hogy a támadás kivitelezője az iraki rezsim.
Pontosabban Szaddám Huszein, aki sajátos kisebbségpolitikát (módszeres gyilkolás, falurombolások, deportálások, fogolytáborok) folytatott. Egyenes eredménye a mintegy 100 ezer kurd és sok ezer siíta áldozat.
Az Anfal-hadművelet részeként végrehajtott halabdzsai mészárlást Szaddám Ali Haszán al-Madzsídra bízta. Az egykori diktátor unokaöccse maradéktalanul végrehajtotta (azaz végrehajtatta) a vezér parancsát... és kapta a néptől „ajándékba” a Vegyi Ali becenevet. Ali Haszánt 2003 augusztusában fogták el és most hétfőn kötötték fel. A bírósági ítéletek alapján többszörösen rászolgált: legalább négyszer kellett volna egymás után felakasztani, 2007 júniusa óta ugyanis négy perben is halálra ítélték... legutóbb éppen a halabdzsai gáztámadás ügyében.
Szabadon nevezhető bizarrnak és megdöbbentőnek, de nekem Szaddámról és Vegyi Aliról kapásból Winston Churchill jut eszembe. Mivel a történelmet mindig a győztesek írják (át), a kirakatba nem való részek érthetően következetesen kimaradnak a hagyományos, „jók-rosszak” felépítésű sztoriból.
Így csak marginálisan esik arról szó, hogy Churchill kisebbségpolitikája sem volt kevésbé szélsőséges: egyszerűen úgy vélte, a barbárok irtása érdekében minden eszközt be kell vetni. Roppant mérges volt így 1919-ben – amikor még gyarmatügyi titkárként tevékenykedett – a Királyi Légierőre (RAF), mert az nem akarta mustárgázbombákkal megszórni az „ellenszegülő arabokat”. „Nem értem a gáz használatával kapcsolatos kényeskedést. Határozottan támogatom a mérges gáz alkalmazását civilizálatlan törzsek ellen” – írta vissza. A civilizálatlan törzsek történetesen nem arabok, hanem kurdok és afgánok voltak... és csak azért nem jártak úgy, mint a halabdzsaiak, mert a „terepi hivatalban” levők attól tartottak, hogy a „civilizálatlan törzsek” gázzal való irtása zendüléseket okozhat Indiában és a többi közép-ázsiai gyarmaton.
A brit levéltár által tavaly nyáron nyilvánosságra hozott akták még egy bizarr elképzeléssel hozzák nevét összefüggésbe: Churchill ugyanis már miniszterelnökként a II. világégés alatt mérgezett varrótűkkel szándékozta megszórni Hitler katonáit. A levéltári iratok szerint a Wiltshire grófságbeli Porton Downban működő titkos laboratóriumban egy papírfarkú, tűhegyű „fegyveren” dolgoztak, amelynek millióit a mai fürtös bombákhoz hasonlóan szórták volna szét. A fegyverben, a tű mögött kis méregtartály lett volna, lépfenespórákkal vagy – a még gyorsabb hatás kedvéért – mustárgázzal töltve. Utóbbi töltés esetén az eltalált áldozat félórányi szörnyű kínok után szenvedett volna ki.
A terveket megosztották az amerikai és a kanadai kabinettel is, így ott is folyt a fejlesztés. A hatásfokot katonazubbonyba öltöztetett birkákon és kecskéken próbálták ki. A tű okozott gondot: a brit laboratórium a Singer varrógépgyár bristoli üzemét kereste meg a tervvel, de a titoktartás miatt azt nem árulhatták el, hogy mire kell a furcsa tűféleség. A bristoli üzemből 1941 karácsonyán keltezett levélben a gyár szakértői közlik: nem értik a gyártási specifikációt, csak az nyilvánvaló, hogy nem varrógépbe kell. Bár a fegyvert egészen 1945-ig finomították, végül ejtették, mert arra a következtetésre jutottak, hogy a mérgezett dárdák valószínűleg nem okoznának jelentősebb pusztítást az ellenség soraiban.
