Tudósítónk jegyzete
Washington, január 29.
Szakállas hírnek – vagy legalábbis eső után köpönyegnek – tűnik, hogy most ver nagy hullámokat a 2008-ban kitört pénzügyi válság legfontosabb állami elemzése.
(Léphaft Pál)
Pedig így igaz, és nem is egészen véletlenül bukkan fel éppen most a minden eddiginél alaposabb vizsgálat eredménye. Egy mondatban összegezve: a válságot előre lehetett látni és meg lehetett volna akadályozni!
Lehet, hogy ezt a fél világ sejtette vagy éppen tudta is, de nem mindegy, hogy a kongresszus kétpárti bizottságának munkája is alátámasztja. Pontosabban a munka igen, de a bizottság által kiadott 633 oldalas könyv nem egyöntetűen, mert a tíztagú testület négy republikánus tagja (micsoda meglepetés!) kivételezte magát és aláírás helyett szembehelyezkedett – egymás között is ellentmondva – a végkövetkeztetésekkel.
A következtetéseket így lehet összefoglalni: az amerikai – és eredőként a nemzetközi – pénzügyi rendszer majdnem-összeomlását három meghatározó tényező váltotta ki: a pénzintézetek mértéktelen deregulációja, valamint a legnagyobb bankok és brókercégek vezetésében megnyilvánuló óriási felelőtlenség és mértéktelen kockázatvállalás.
Már ebből is könnyen látszik, miért nem felel meg a jobboldalnak ez a kép – éppen most, amikor úgy érzi, hogy a 2008-as választási kudarc után visszalopta magát az amerikai választók szívébe, és el tudja nekik adni a deregulációs és kormányzatcsökkentési, költséglefaragási terveit. A jelentés ugyanis arra mutat rá, hogy – az új erőre kapó Obama-ellenes politikai retorikával ellentétben – nem a szövetségi kormányzat „költekezése” és mindenbe való beavatkozása okozta a mai helyzetet, hanem éppen ellenkezőleg, a politika kivonulása a pénzügyi rendszer felelősségteljes szabályozásából.
A szakmai elemzés részletei még a legjobb közgazdasági elméket is próbára teszik, nemhogy ezt a jegyzetírót. Ám a jelentésben és az azt kiegészítő, ezernél is több csatolt dokumentumban és nyilvánosságra hozott szakértői véleményben éppen elég olyan könnyen érthető bizonyító körülmény található ahhoz, hogy a laikus is meglehetősen világosan láthat, ha akar.
A válság előreláthatóságáról – amit Alan Greenspan, az amerikai jegybank legendás hírű előző elnöke sokáig határozottan tagadott – csak annyit, hogy a bankigazgatói tanúvallomások egyértelműen bebizonyították: nemcsak egy-két megszállott teoretikus figyelmeztetett a közelgő katasztrófára, hanem a bankvezérek többsége is tudta, mit hoz a jövő. Az azóta tönkrement Merril Lynch volt vezérigazgatója azt mondta a bizottságnak, hogy már 2007 szeptemberében rádöbbentek a jelzáloghitelekre épülő spekuláció okozta veszteségek méretére. Az említett bankdirektor persze még a „rádöbbenés” hónapjában lelépett – 160 millió dolláros végkielégítéssel. A szövetségi kormányt képviselő szabályozó ügynökségek vezetői pedig azt mondták a tanúskodásaik során, hogy „semmi esélyük nem volt” a Wall Streettel való sikeres szembeszálláshoz, mert egyrészt a politikai sugallatok olyanok voltak, hogy azt nem szabad, másrészt a magánszektor amúgy is sokszorosan nagyobb erőforrásokkal és összemérhetetlenül hatékonyabb befolyással rendelkezett, mint a kormányszakértők.
De hát mit mondanak az ellenvéleményt benyújtók: ha nem a dereguláció és a profithajhászás, akkor mi okozta a válságot!? Ez a két ok természetesen azért nem felel meg nekik, mert továbbra is az állam szerepének a csökkentésén fáradoznak, hogy a profit hatalma még nagyobb lehessen. Ezzel szemben azt állítják, hogy a jelzáloghitel-problémát még a tíz évvel korábbi Clinton-kormányzat „ideológiai” igyekezete okozta, amivel „abba a tévhitbe ringatta a szegényebb tömegeket”, hogy ők is részesedhetnek az amerikai álomból – ami az Egyesült Államokban a családi ház megvásárlását jelenti minimális előtakarékossággal, harminc évi lefizetésre.
Ebben természetesen van némi igazság – és ezt a bizottság demokrata tagjai is elismerik, sőt maguk is látják Clinton „puhányságát”, amennyiben hajlott a republikánus vezetésű kongresszus és a tőkelobbi által követelt deregulációra. Csakhogy a szegények által vásárolt házak értéke – és elértéktelenedése – meg sem közelíti azoknak a fél-egy-másfél milliós ingatlanoknak a szintjét, amelyeket a jobban kereső rétegeknek építettek és adtak el csábító hitelfeltételek mellett. A bizottság többsége egyébként „saját oldalának” a jelenlegi felelősségét is bátran felveti, hiszen például Timothy Geithner pénzügyminiszter is a válság előidézésében szerepet játszó pénzintézetek, majd az azokat nem szabályozó kormányszervek vezetői közé tartozott a katasztrófa kialakulásának idején is.
A jobboldal viszont még azt is tagadja, hogy az amerikai pénzügyi összeomlás okozta volna a világméretű válságot – és többek között ezért támadja Obamát, aki a konzervatív felfogás szerint „meghunyászkodik” a világ színe előtt és nem meri vagy nem hajlandó úgy képviselni Amerikát, ahogyan az megérdemli és megköveteli – mint a világ egyetlen kivételezett politikai hatalmát, amelyre nem vonatkoznak a játékszabályok.
Mindez már első pillantásra annyira hamis, hogy felmerül a kérdés: minek az újabb vizsgálat!? Csakhogy minden érvre, minden szakértői bizonyítékra szükség van ahhoz, hogy a sokkal hatásosabb demagóg retorikát vissza tudja verni az ember. De nem is a populizmusnak való ellenállás a cél, hanem egy újabb válsághullám megelőzése – aminek fenyegetését egyes szakértők újabban megint nem hajlandók kizárni, mivel az Obamáék által megreformált Wall Street-szabályozás egyrészt korántsem nyúlt elég mélyre, másrészt pedig az új képviselőház annak is a leépítésén fáradozik. Arról nem is beszélve, hogy a Bush- és Obama-kormányzatok által megmentett pénzügyi rendszer vezető cégeinek kezében – amelyek a tavalyi évet már ismét rekord szintű nyereséggel zárták és kamatostul fizetik vissza az állami támogatást – minden korábbinál nagyobb erő és tőke koncentrálódik, hiszen a válság következtében számos kisebb beruházási bank tönkrement vagy beolvadt.
A jó öreg Greenspan többek között azt vallotta a bizottságnak, hogy „a pénzügyek annyira bonyolultak, hogy nem is érdemes a szabályozásukkal foglalkozni”. Lesz, ami lesz, nem igaz!? A bankigazgatók akkor is százmilliós végkielégítés-mentőcsónakkal távoznak, ha a parancsnokságukra bízott lélekvesztő minden eresztékén ömlik be az ár. Az amerikai álom számukra megingathatatlan valóság – az állam meg úgyis megoldja majd valahogy a válságot, és a balhét elviszik a kishalak.
