A tunéziai események óta futótűzként terjed a népharag. A rezsimekre és vezetőikre zúduló össztűz okait az elemzők szociális robbanásra vezetik vissza, az évtizedes gazdasági egyenlőtlenségre, hol az elit a bőség kosarából szemezget, miközben a plebsz a béka segge alatt nyomorog.
Eszerint az, ami most éppen Egyiptomban folyik és a régió más országaira is kiterjedni látszik, nem egyéb, mint a nepotizmus és a kemény kéz politikájának elegyéből álló avítt rendszerek elleni lázadás. Hihetőnek tűnik, csakhogy valamennyien jól tudjuk, miként jóságos tündérek, békává változtatott királyfik és hétfejű sárkányok, a „megtörtént a nép”-féle spontán forradalmak is csak népmesékben és újabb keletű nemzeti mítoszokban léteznek.
Szemre úgy tűnik, hogy e dominóelvszerű folyamat, amelynek végkifejletét és hozadékát egyelőre lehetetlen belátni, a kezdettől fogva a szociális igazságtalanságról szól. Emlékeztetőül: a tunéziai felkelést egy 26 éves végzős egyetemista robbantotta ki; elkeseredésében felgyújtotta magát, amikor a rendőrök elkobozták kordéját, amelyről zöldségféléket és gyümölcsöt árult. Az ezt követő, mind hevesebb tüntetések láttán Zin el-Abidin ben Ali 300 ezer új munkahelyet ígérve próbált meg „nyeregben maradni”, de már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy elnöki mandátuma – és ha nem szökik el, talán élete is – sebtiben lejárt.
Az Arab-félsziget legszegényebb országának számító Jemenben kirobbant zavargások is hasonló forgatókönyvhöz igazodtak, és a hatalom reakcióját tekintve is azonos módon söpörtettek (egyelőre) szőnyeg alá: Szaleh elnök elrendelte a jövedelemadó megfelezését és az élelmiszerárak ellenőrzését. Az év elején Algériában is szociális elégedetlenségre visszavezethető összecsapások zajlottak, a tunéziai láng pedig Mauritániára is átterjed; a kormány elleni tiltakozásul egy üzletember önégetéssel vetett véget életének.
Jordániában a múlt pénteken tüntetők ezrei vonultak utcákra, hogy szélnek eresszék a kormányfőt és intézkedéseket követeljenek a vágtató élelmiszerárak, valamint a munkanélküliség megfékezésére. Nosza, II. Abdalláh király is reformok ígéretével sietett csillapítani a zúgolódó nyájat, a miniszterelnök pedig 550 millió dolláros, az üzemanyagra és az alapvető élelmiszerekre vonatkozó ártámogató program bejelentésével kedveskedett.
Hasonlóan reagált a Kairóban és más városokban zajló tüntetésekre Hoszni Mubarak egyiptomi elnök is: amikor mind hangosabban kezdett beszüremleni az utcáról a nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el... amíg ő nem megy el nóta arab változata, azonnal több munkahelyet ígért a népnek, amelynek fele (kb. 38 millió ember) napi két dollárból, vagy ennyiből se tengeti az életét. Később azt is megígérte, hogy többet nem jelölteti magát az elnöki posztra, szeptemberre alkotmánymódosítást és reformokat is ígért, de valamennyivel elkésett, az ellene tüntetők azonnali távozását követelik. Közben Mubarak támogatói is az utcára vonultak, így most a két tábor hívei püfölgetik egymást nagy vehemenciával.
A világ vezető hatalmai eközben nap nap után hagyományosan „építő” javaslatokkal rukkolnak elő; nyugalomra, mértéktartásra, párbeszédre és hasonlókra hívják fel a szemben álló feleket, valójában azt sem tudván, mit is kezdjenek most ezzel. Nem csoda, hisz kemény dió.
Mint mondottuk, a modern hitregékben pátyolgatott, megtörtént a nép munkacímű melodrámák, narancssárga, hupikék, selymes, bársonyos és másféle forradalmak, amelyeket a hírtelevíziók nagyon szeretnek fő műsoridőben vetíteni, csak virtuálisan léteznek. Valós jellegüket, céljukat, és a logisztikát „tetten érni” legkönnyebben a ki(k)nek az érdeke kérdésre válaszolva lehet, azaz a kövesd a pénz nyomát elvhez kell az embernek tartania magát. Annyi bizonyos, hogy ezt a dominóeffektust is kivétel nélkül kintről irányítják. A kedvező nagyberuházások reményében és az olcsó munkaerő függvényében multinacionális részvénytársaságok valószínűsíthetők az események mögött. A potenciális profitvadászok profilja tarka lehet: a turizmustól az energiahordozókig terjedő skálán minden nagy játékosnak csábító préda. Hogy mégis honnan fúj a szél, s pontosan kik az események fő mozgatórugói, az a játszma végkimenetele után válik egyértelművé.
Nem meglepő hát, hogy egyelőre Washington és Tel-Aviv sem tud közhelyeken túlmenő módon reagálni, eleddig a diplomáciai langyos vízen kívül egyik sem mert erre a tűzre mást locsolni. Őket is széles terpeszben érte a forrongás, ugyanis a távolabbi kilátások messze nem egyértelműek.
Szíve szerint Amerika most is örömest tetszelegne kedvenc szerepében, a tüntetőket pártoló demokratikus átalakulás támogatójaként, regionális érdekei azonban amellett szólnak, hogy a 30 éve hű szövetségeseként kormányzó Mubarakot tartsa trónon. Washington és Tel-Aviv is mindenképpen el szeretné kerülni, hogy a legnagyobb haderővel rendelkező arab államban megbukjon az a kurzus, amely 1978-ban az Izrael és Egyiptom között megkötött „hidegbékével” fogant Camp Davidben.
Lévén, hogy Amerika azóta évi 1,5 milliárd dollárral támogatja az egyiptomi hadsereget, a Mubarak távozását követelő ellenzék szemében eleve szemet szúr, hogy a rendőrök által rájuk kilőtt könnygázpatronokon a Made in USA felirat áll. Amerika imázsa már így is pocsék; az egyiptomi lakosság 82 százaléka negatívan éli meg. Ez világviszonylatban a legrosszabb népszerűségi, azaz népszerűtlenségi mutató.
Minden további rossz pont végzetes lehet, hiszen Washingtonban nagyon is tisztában vannak azzal, hogy a népfelkelésekből mindig a legjobban szervezett politikai erők profitálnak. Esetünkben ez a több mint egyharmados támogatottságot élvező Muzulmán Testvériség lehet, amelynek szellemiségétől az iszlám világ számos radikális mozgalma eredetezteti magát, így a Libanonban hatalomra jutott Hezbollah és a Gázai övezetet ellenőrző Hamász is.
Ugyanezért Izrael sem tud lelkesedni a demokratikus változásokért. Amiként annak idején jól megjegyezte az iráni sahot elsöprő forradalmat, amelynek hozadékától azóta is a hideg rázza, majd a 2006-os demokratikus palesztin választásokat, amelyen a Hamász jutott hatalomra, úgy érthető, hogy a legsötétebb lidércnyomással egyenértékű annak gondolata, hogy ugyanez a forgatókönyv Egyiptomban is megismétlődhet. Márpedig a mutatók szerint pont ez történne.
Ha igen, a Camp David-i békeszerződés ezt aligha élné túl. Ilyetén nem csak a Közel-Kelet válna egyszeriben lőporos hordóvá, hanem az olaj ára is az egekbe szökne. Már a kairói zavargások szele is elegendő volt ahhoz, hogy a londoni tőzsdén a Brent hordója – 2008 után első ízben – 100 dollár fölé tornázza magát.
